Véres ügy?

Bocsánatot kell kérnem előszőr is a kedves olvasóktól, akik nem láthattak semmi féle új elmélkedést a blogon becsületesen sok ideje, de kissé elfoglalt időszakunk volt, ezért maradt el az irogatás.

Többek között, heteken keresztül hegyeznem kellett a szemfogaim, hogy meg tudjak felelni a nyugat európai barátaink elvárásainak. Felváltva bloggertársamat, most én koptathatom a császárváros egyetemének padjait, immáron két hónapja, és meg kell mondanom, az itteniek, s egyazon halmazhoz tartozó ideiglenes itteniek (erasmusosok) tökéletesen párhuzamosak azzal, hogy én mi vagyok s honnan jövök. Illetve, azt tudják hogy mi vagyok, csak az előtte levő jelzőkkel akadnak apróbb problémák, mivelhogy én Romániában élő, magyar, erdélyi vámpír vagyok. Persze az egyedüli, amit mindenki feltételez rólam első perctől kezdve, hogy azok köző a kedves vérszívó lények közé tartozom, akik (legjobb esetben) lángra lobbannak a napfényben (legrosszabb esetben pedig csillog a bőrük, mint valami csillámporos gödörbe ejtett kínai csupasz kutyáknak). De azt, hogy most én mért mondom, hogy magyar vagyok, ha Romániából csöppentem ide, senki sem érti meg, hiába kezdek bele a History Class for Dummies prédikációmba, mert utána is ugyanannyira fogják érteni a dolgokat, mint előtte. A tavaly kaptam egyik közösségi oldalon egy random üzenetet egy ismeretlen személytől, hogy Hello, Dracula! Akkor szívesen felköltöttem volna Bram Stokert a koporsójából, hogy megmondjam neki, hogy takarodjon az anyja irányába. Azt, hogy az amerikaiak, pardon my French, fődbunkók, megértem, sőt, még a nagyon nyugatiakat is, de amikor az osztráknak kell ezt elmagyaráznom, ledöbbenek kissé, hogy ezek a saját országuk történelmét is egy ilyen kulcsszavas verzióban tanulták meg? Mindegy, nem az én dolgom ítélkezni, ez inkább csak egy tényállás bemutatása akart lenni.

Mert biza eddig akárkivel találkoztam, mindenki nagyon kedves volt és barátságos, még a hidegnek nevezett itteni emberek is, kimondottan könnyen ment a barátkozás, s amiután háromszor elmagyaráztam, hogy engem esznek-e vagy isznak, legalább közös kompromisszum alapján megamaradtam erdélyi magyar vámpírnak. Egy biztos, legalább Kristen Stewartnál én is képes lennék hitelesebben eljátszani a szerepet. Vagy nem?

Sütve-főve

Eltelt a nyár, s már jól benne vagyunk az őszben is. A nap még forrón süt és rájöttem, hogy szeretem ezt az időt. Szeretem a színeit, a város hangulatát és még a hideget is el fogom viselni valahogy (a nyári ruháimat viszont fájó szívvel cserélem le a vastagabb kardigánokra, pulóverekre).
Ez a bejegyzés pedig nem arról akart szólni, amiről most fog. Olaszországról akartam írni, arról a kis szeletéről amelyet láttam, megtapasztaltam s éreztem: Toszkánáról. A firenzei emberforgatagról, Dávid kezéről, az esti Piazza del Camporól Sienaban, amikor fügés-áfonyás fagylaltot ettem, Luccaról, ahol olaszoknál laktunk és minden más apróságról.
Ehelyett írni fogok a főzésről és az evésről. Mert mindkettőt leírhatatlanul szeretem. Mikor leültem ide, hogy összeszedjem a gondolataim és az úton firkantott jegyzeteim megcsapott a vanília szaga s akkor eldőlt: ez a bejegyzés ételről fog szólni. Kölesfelfújtat készítek éppen, még hűl és így van időm írni. A sárga, kerek és apró szemeket tejben kell megfőzni és én a nagyobb élvezet érdekében vaníliarúdból kihámozott fekete, olajos magocskákat is főztem bele. Így szívódott bele a kezembe az illata, ezt éreztem meg (többszöri kézmosás után is) s győzött meg arról, hogy megváltoztassam irományom tartalmát. Sok mindenben bonyolult vagyok, az evésben viszont nem. Ott nem válogatok. Persze van amit jobban szeretek, míg más dolgokat kevésbé, azonban ez egy olyan terület nekem, ahol nem szoktam fintorogni (túl sokat).
Az evés mellett viszont szeretek főzni, sütni is. Főzni talán jobban is, mivel akkor erőteljesebben érződik az összetevők szaga, jobban nyomon lehet követni a változásokat is. Készíteni akármit is, amiről tudod, hogy a te fáradságod van benne, a saját elképzeléseid valósítod meg bennük, felszabadító. Ha pedig mindezt meg is lehet enni, akkor duplán az.
A fűszerek meg külön fejezet. Az étel akkor igazán jó, hogyha a tradicionális són, borson és pirospaprikán kívül mással is ízesítjük. Majoránnával, bazsalikommal, köménnyel, fahéjjal, kurkumával vagy kardámommal, csak keverjünk bele valamit, amely új ízvilágot hoz létre.
Nagy ételköltemények elkészítésére nem vagyok képes, de hajlandó sem. Ha valami bonyolultat kívánunk, hát megehetjük étteremben. De minden alapvetőt meg tudok főzni, sütni, sőt egy recept után is tudok dolgozni és egyre jobban érzem, hogy az ilyen tudás is szükséges- nőknek s férfiaknak egyaránt. Jó volt látni, hogy olaszországi szállásadónk, egy fiatal srác, milyen otthonosan mozgott konyhájában és nem húzta az orrát, hogy neki főzni kell. Sőt ez volt a természetes. Nem értem, hogy erre fele miért nem így nevelik fiaikat (és lányaikat) az anyák...
Végül is, aki főzni tud, az csak jól járhat, saját hasa szempontjából biztosan. S mivel nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk, én most le is zárom ezt a bejegyzést és megyek falni valamit!

IV. Kolozsvári Magyar Napok

Vannak olyan dolgok, nevezzük inkább fogalmaknak, amelyeket igen nehéz megélni, megtapasztalni. Sok ezek közül száz éve még erősen élt, gondolok itt a hitre, nemzet iránti odaadásra, etnikai megkülönböztetésekre, nemek közötti hátrányos megkülönböztetésre. Aztán múlt az idő és sok minden háttérbe szorult, veszített a jelentőségéből vagy másnak adta át a helyét.

A közösséghez tartozás is szerintem egy ilyen fogalom, amelyiket nehéz megélni, sőt így a 21. században már egyre nehezebb, hiszen lépten-nyomon mindenhonnan az folyik, hogy TE mit kell tegyél, hogy SAJÁT álmaid és MAGAD megvalósítsd. Arról már nem szólnak, hogy bizony jobban lehet boldogulni, ha tudjuk, tartozunk valahova, egy olyan közegbe, amelyik konstans módon létezik.

Idén, a Kolozsvári Magyar Napokon nekem sikerült megtapasztalni, és mondanom sem kell milyen örömmel s megnyugvással töltött el, hogy biza Kolozsvárnak (s Erdélynek is) van egy olyan magyar közössége, amelyikbe tartozni lehet, mert létezik, él és nem fél megmutatni magát. 

Sokszor gondolkodtam már el azon, hogyan magyarázhatnám meg annak a magyarországi családi barátunknak azt, hogy a nacionalizmus kifejezés nem pejoratív értelmű, hogy a nemzeti hovatartozást éltetni kell és továbbadni gyerekeinknek, hogy mind tudjuk és tudják majd, honnan jöttünk és mik vagyunk. De sajnos azt egy anyaországi sosem fogja átérezni és megérteni, hogy mekkora kincs lehet egy határon túli, kisebbségben élő magyarnak, hogy küzdhet az összetartásért. Nem nagy és megvalósíthatatlan tervekkel, csupán apró lépésekkel, hogy elmegy a március 15-én megtartott megemlékezésre vagy látogatja azt a rengeteg programot, kihasználja a lehetőségeket amelyeket a nagyobb hatalommal rendelkezők a magyarságnak akarnak nyújtani. A nacionalizmus számomra nem más, mint szeretni nemzetünket, múltunkat és történelmünket és kiállni mellette, nem végletekbe menően, hanem csak addig, amíg érezzük, ennek így kell lennie. Túlzottan liberális barátunk háborog, miért kaphatunk állampolgárságot (és szemrebbenés nélkül bevallja, hogy ő biza nem támogatta a határozatot), de nem érti, ennek az előrelépésnek a jelképes erejét. 

De semmiképp sem szeretnék ezen a témán elidőzni, nincs ennek itt sem helye, sem ideje. Az elmúlt héten megint meggyőződtem róla, mennyire jó erdélyi magyarnak lenni. Most már elmesélhetem annak a kedves ismerősnek, hogy igenis fontos itt mindnyájunknak a magyarság, fontos, hogy egy néphez tartozunk, és ha talán cáfolná, elmesélném miként énekelte a kincses város főterén, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával összegyűlt több tízezer ember a Himnuszt és, hogy akkor, a tömeg közepében mennyire jó volt együtt megélni azt a pillanatot.

Önkéntes lévén nem tudtam minden helyszínre/ eseményre ellátogatni, amelyre eleinte terveztem (így a Jankovics Marcell animációja, Az Ember Tragédiája is sajnos kimaradt), de ugyanakkor jólesett tudni, hogy én is kivehetem a részem a munkából (még ha csak egy nagyon kicsit is). Román érdeklődők is akadtak bőven, a rockopera főpróbáján egy férfi kuriózumként szemlélte az előadást, majd megkérdezte, hogy miről szól és mosolyogva mondta, hogy mennyire érdekesnek találja. Hát igen, aki kicsit is nyíltabb az új fele és hátra tudja hagyni a belé ültetett rosszallást és elfogultságot a kisebbséggel szemben, annak ez a hét ugyanolyan élményeket tudott nyújtani, mint nekünk, magyaroknak. Ugyanakkor, a turisták figyelmét is természetesen felkeltette a folytonos izgés-mozgás, a koncertek, a finomabbnál finomabb ételek illata és természetesen az ízletes magyar borok kínálata. Szebbnél szebb kézimunkákat lehetett találni a Farkas utcában (azok után a Kalocsai festett porcelánok után még mindig sóvárog a szívem), meg persze a könyvvásárt sem szabad kihagyni a felsorolásból. Minden volt a város szívében amit szem-száj, illetve a test meg a kulturáltabb lélek megkívánhat és akadt mindenre vevő bőven. Ami még meglepetést jelentett az a majdnem 200 önkéntes akik egész héten sürögtek forogtak, hogy a szervezőknek a munkáját segítsék és szomorúan jelzem, hogy én, 21 éves fejjel az idős generációhoz tartoztam, mivel nagy részük iskolás volt, meg akadt nem egy 12-13 éves ajánlkozó is. Számomra felüdítő érzés volt kicsit kimozdulni a komfort zónámból és számos új emberrel kerülhettem kapcsolatba. Szívből ajánlom kicsiknek-nagyoknak, hogy aki jövőre unatkozni találna nyáron, vagy egyszerűen szeretne hozzájárulni ennek a remek fesztiválnak a lebonyolításához, jelentkezzen önkéntesnek. 

Köszönjük hát a szervezőknek, hogy ilyen egyedi és páratlan eseménysorozatot tudott idevarázsolni Kolozsvárra és szívből reméljük, jövőre is ugyanilyen érdeklődést mutatnak az erdélyiek (és nem csak), hogy majd egy év múlva is hasonlóképpen tudjunk ünnepelni mindannyian!

Home is where the heart is

A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.

De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.

Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.

Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon  látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.

Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.

Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.

Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel. 

Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

Lejárt az agyfunkcióim szavatossági ideje?

Mivel az vezetőség meg van győződve róla, hogy a szessziós-egyetemista egy olyan fajta emlős állat, akinek a napja 48 órából áll, inni-ennie nem kell és aludnia sem túl sokat, így ehhez híven szervezi a vizsgaidőszakos programot. Persze ez csak egy futótűzként terjedő mítosz, a nap minden élőlény számára csupán 24 órát foglal magába és most együtt érzek az összes bajtársammal, akikre álmatlan éjszakák várnak. Ennek következtében hát nekem sem lesz időm egy terjedelmes bejegyzést összekovácsolni. Továbbá már elfogadott szokás a bölcsészkaron, hogy a szóban forgó évszak 3 központi hetére elegendő betenni négy darab vizsgát, a többi 8-10 tantárgyból meg szépen megizzasztják a népet az utolsó héten. Tudom, hogy ez még máshol is bevett tradíció, így hát emelem kalapom azok előtt, akik vasárnapig sikeresen, ép elmével állják a sarat!

Akkor hát most térjek a lényegre. Ma valami olyasmi történt velem, amit talán sosem, vagy nagyon ritkán tapasztaltam, és elgondolkodtatott, hogy vajon ahelyett, hogy okosabbá válnék, nem-e kezdek butulni. Komolyan kétségbeestem és legszívesebben fogtam volna a fejem és a falhoz csapom. Úgysem használ semmire. Ma úgynevezett kreatív vizsgám volt egyik tantárgyból (Női identitások és alteritások, röviden feminista kurzus, csak hála az égnek nem extrémekbe menően). A téma kecsegtető – kiválasztani egy személyiséget a kurzus-, illetve szemináriumokról, aki kiütötte nálunk a biztosítékot és megindokolni, hogy miben rontja az illető a nő illetve a férfikép kialakulását. Múlthéten éppen Simone de Beauvoir A második nem című (sajnálom, hogy így kell jellemeznem) katasztrofális irományát olvastam, amelyben elmondja, hogy a nők helyzete milyen rettenetes volt mindig és bármilyen pozitív dolgot talál a történelemben, ami ezt megcáfolná, megtalálja benne a rosszat. Innen az elmélet, hogy eredetileg mi nőstények vagyunk, és csak a kultúra által válhatunk nőkké, ha megtagadjuk magunktól például a gyerekszülés lehetőségét. Egész idézet-lavinával árasztottam el a bloggertársamat, kiemelve azokat a részleteket, amelyek teljesen kihoztak a sodromból. A végén már őt is ugyanolyan szinten idegesítette ez a nőszemély, mint engem. Megvitattuk a problémát és közös nevezőre jutva, szegény Simone-t mindennek leírtuk.

Ma, amikor valakit ki kellett választanom, aki nálam minden határt túllépett, hát természetesen de Beauvoir ugrott először a fejembe. De ennyi. Miután majdnem két napig forrt a vérem a sok agymenés miatt, amit képes volt összeírni, a nevén kívül más eszembe nem jutott. Olyan volt az agyam, mint egy frissen formatált merevlemez. Most is azon gondolkodom, hogy ha már minden porcikám ellenezte azt, amit olvastam, hogy a szentséges jó égbe nem jutottak eszembe a nagy felháborodásom okai?!?! Habár az is lehet, hogy van olyan okos a fejem, hogy inkább nem tárol ilyen fölösleges információkat, amelyek úgyis csak kárt tesznek a neuronjaim között...

A sötétségbe! Világos?

Bloggertársam előző bejegyzése az utazásról szólt (aki még nem olvasta, gyorsan pótolja). Most pedig az én írásom is erről fog szólni. Azonban egy nagyon jellegzetes különbséggel: én nemcsak a térbeli, hanem az időbeli utazás szépségeit is szeretném kiemelni.

Mivel nem parkol egy TARDIS, vagy akármilyen más típusú időgép sehol a házamban, meg úgy másnak sincs ilyen kelléke, ha erre a fajta kalandra szeretnénk vállalkozni, le kell üljünk egy könyv, vagy egy film elé. 

Kiderülhetett már, vagy ha nem, akkor most mindenki megtudhatja: sci-fi (ejtsd: száj-fáj, mert a szki-fitől a fül fáj) rajongó vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, sőt, a Star Wars-t is csak valamikor réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) láttam s újra meg kellene nézzem.

Könyvek közül a Douglas Adams műveiből olvastam, s azt ajánlani is tudom (Galaxis útikalauz stopposoknak!). Aztán pedig ott van a Doctor Who, ikonikus brit  filmsorozat, amelyik már 50 éve (pár év kihagyással) meséli az egyetlen (nem épp, de hosszú lenne a magyarázat) életben maradt Time Lord (Idő Lord) kalandjait. 

Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon nehéz kizárni a valóság mellé beférkőzött fantáziavilágot. Komolyan! Folyton feltűnnek helyzetek, amelyek eszünkbe juttatnak egy idézetet, jelenetet a kedvenc fikciónkból, elvégre minden képzeletbeli a valóságból táplálkozik. Nagy sajnálatunkra pedig nem fordítva... 

Most pedig szeretnék egy mozifilmet is ajánlani. Ha valaki ici-picit is vonzódik a fentebb emlegetett műfajhoz,  az siessen és nézze meg a moziban az új Star Trek-et! Egy színvonalas film, nagyon jó színészekkel (jó na, itt főleg Benedict Cumberbatch-re gondolok). A történet pedig annak is élvezhető, aki nem látta a régi szériát vagy netalán a 2009-es új részt. A mellékszereplőket is élveztem, Simon Pegg, a köztudott geek színész, hozta a tőle elvárható vicces alakítást (az űrhajón futkosáskor pedig akaratlanul is a Run Fatboy Run ugrott be). Titkon én az antagonistával tartottam, legyen akármilyen sármos is Kirk kapitány, meg a világpusztító tervével. Jó lenne olyan filmet is megnézni, amelyik nem a nézők elvárásait szolgálja ki, hanem tényleges pusztítást hagy maga után, meg persze olyat is, ahol a Földön kívüli lények nem mind emberszabásúak. Csak aztán ilyesmire senki nem kíváncsi. Ezeken kívül, ez volt eddig a legjobb 3D-s film, amit láttam: itt éreztem, hogy tényleg hozzáad a filmélményhez, nem csupán követi a trendet a nagyobb bevétel reményében. 

Egyik bejegyzésemben említettem, hogy nem ismerek magyar videóbloggereket. Na, a helyzet változott azóta, és ennek én örvendek a legjobban. Ha pedig nem lettem volna eléggé meggyőző, hogy megéri a Star Trek -et megnézi, itt egy kiváló értékelés. 

Traveller or Tourist? I say both!

Beszéljünk ma kicsit az utazásról: erről a mindennapi, mindannyiunk számára elérhető, sokunk által imádott időtöltésről. Mert be kell vallanom, én is egy vagyok a sok közül, aki él-hal azért, hogy új helyeket fedezhessen fel és új kúltúrák megismerésével gazdagíthassa tudástását. Nem mondhatom konkrétan hobbinak, mert hát kinek van pénze arra, hogy hobbiból, muffinsütés helyett, hétvégén pár órára kiruccanjon az Indiai óceán partjaira? Jó lenne, mi? Meg még egy dolgot tisztázzunk, nem is idő-, illetve intergalaktikus, transzdimenzionális utazásról beszélek. Nem mintha nem szeretném, de ezt majd az ükunokáimra bízom. Bár megvan a tervem arra, hogy mi az a pár kihagyhatatlan dolog amit gyorsan összepakolnék (a törülközőn kívül, természetesen), ha a Tardis materializálódna az ajtóm előtt, vagy ha Ford kopogtatna kétségbeesetten az bejáratnál (sós mogyoróval és sok sörrel), hogy vele stoppoljuk le a következő Vogon hajót, még mielőtt megsemmisülne a Föld. De most vissza a valós világba!

Jön a nyár és sokak számára ez a kiruccanások periódusa, ráadásul nekem is inkább távoli országok által kínált gyönyörökön jár az eszem, mint a közeledő szesszión. Az elmúlt pár évben volt szerencsém több külföldi fiatalt elszállásolni és mindnek ugyanaz volt a felfogása, hogy kétfajta ember van: az utazó és a turista. Az egyik, aki maga az utat élvezi és mindig inkább a kevésbé ismert és reklámozott helyeken jár, a másik, akit csupán a cél érdekel, megnézi a legfőbb látnivalókat, lefényképezi magát a híres épületeknél, aztán nagyobb benyomások nélkül szalad tovább. Ahányszor ezen a csoportosításon elgondolkodom, mindig egyetlen következtetésre jutok: valahogy én egyszerre vagyok mindkettő. Imádom magát az utat (főleg vonattal): nézni a változó, néha elképesztően más és új, máskor a meglepően ismerősnek tünő tájat, elgondolkodva bámulni és észrevenni azt, amit más talán figyelmen kívül hagyott. Ugyanakkor szeretek arra gondolni, hogy célja van ennek az útnak, egy olyan hely, melynek apró részeleteibe lehetek majd fülig szerelmes, amiután kellő képpen megismertem a várost. Semmi rosszat nem látok abban, ha egy olyan városban, mint Prága (csak azért hozom a cseh fővárost példának, mert mind közül még mindig ő az örök kedvenc, meg a sör is jó), megnézem előbb azokat a múzeumokat, látványokat, amelyek a leglátogatottabbak, aztán szívesen kóborlok barátok társaságában kevésbé hírhedt helyeken, felfedezve apró, rejtett kincseket. Az a véleményem, hogy a túrista útmutatókat okkal találták fel, mégpedig, hogy adjanak ötletet, hogy mit érdemes megnézni, és mit nem. Nem azt jelenti, hogy ami ezekben nincs benne, azt idővesztegetés lenne felkeresni, viszont ami benne van, annak biztosan érdemes adni egy esélyt, mert nem viccből válogatták bele a szerkesztők. És bármi hiba lenne benne, vagy az utazás során bármi balul sül el, a jelszó: NE ESS PÁNIKBA!

Tehát, lelkiismeretfurdalás nélkül vallom be, hogy majd az őszi olaszországi kirándulásunk alkalmával, biztosan koptatni fogom a lábam azoknak az épületeknek, templomoknak, múzeumoknak a lépcsőin/padlóin, amelyeken már annyian jártak előttem, de annak az eshetőségnek is szívrepesve nézek elébe, hogy egy olasz napbarnítótta bortermelő a Vespáján mutatja meg Toszkána szépségeit.

Magamnak hiába mind ígérgetek

Mindenki életében vannak olyan momentumok, amikor keményen megfogad dolgokat.

Mától nem cigizek, holnap elkezdek fogyókúrázni, mától kevesebb időt töltök el a képernyő előtt és többet sétálok, többször mondok igent dolgokra, nem rágom többet a körmöm, korán lefekszem, és a felsorolást folytathatnám a végtelenségig. De nem szükséges, mert olyasmi ez, ami mindenkinek ismerős. Viszont még egyet be kell írjak, mert különös fontossággal bír számomra: mától nem kések többet! (Ó, hányszor megígértem ezt már, de a megvalósítása folyton késik, valamilyen genetikailag örökölt családi tradíció miatt.)

Tavaly, ez idő tájt, megfogadtam valamit. Nem volt életbevágó, vagy borzasztó fontossággal bíró, csak éppen annyi, hogy idén biza nem fogom megnézni az Euróvíziót. Az ok egyszerű: egy nagy hülyeség és nem fogok rá időt vesztegetni. A nagy csillogás el akarja hitetni a TV nézőkkel, hogy minden rendben van, a világok legjobbikában. Milyen gondok is érinthetnének egy olyan földrészt, amelynek nemzetei ilyen összetartóak és ennyire egységben élnek? (A szlogenjük is magáért beszél: We are one.)

Azonban be kell jelentsem, magamnak meg szégyenkezve kell bevalljam, hogy nem fogom betartani a fogadalmamat. Ugyanis 14/16/18-án este nagy valószínűséggel a TV előtt fogok kuksolni és Európa országainak a színpadon ugrándozó és énekelgető tehetségeit fogom bámulni (és persze első látásra és hallásra, teljesen alaptalanul bénának és tehetségtelennek titulálni egyeseket, mert az én ízlésemnek tényleg azok). Titkon pedig remélem, hogy Byealex igenis bejut a döntőbe és nem a Compact Discos eredményt hozza, habár tudom jól, hogy nincsenek olyan haverállamai Magyarországnak (tessék elemezni a képet), hogy ez nagyon lehetséges legyen. De mégis, bízom, hogy idén más lesz. Aztán a műsor után mérgelődöm egy adagot, s újra megfogadom, hogy jövőre aztán biztos nem! Illene a román fellépőt is megemlítenem, csak  vele úgy vagyok, hogy a nemtetszésemet kategorizálni és megcímkézni sem tudom. Túl távol esik az én ízlésemtől az egész ember és amit énekel is, egyszerűen túl nagy luxus lenne időt abba belefektetni, hogy utánanézzek egyéb fellépéseinek vagy zeneszámainak.

Nem egyszerű ellenállni a magába szippantó, fogyasztói társadalom diktálta megszokásoknak. Viszont, amíg nem hagyjuk magunkat becsapni, nincs gond.

Jobban belegondolva, azért olyan zenészek is feltűntek az évek folyamán, akiknek minőségi zenéjük van. Ilyen például Raphael Gualazzi, Nina Zilli és Alexander Rybak, és ide nem azt a számot linkeltem, amelyikkel a versenyen felléptek. Érdemes belehallgatni a munkáikba, mert színes, tehetséges, ügyes és sokoldalú művészek, s az olasz nyelv olyan szép.

Holnapra pedig bevásárolok pattogatott kukoricával s kényelembe helyezem magam a kék doboz előtt...

Gondolkodva boldog(talan)?

Gondolkozom eleget? Vagy túl sokat? Amikor olvasok, észreveszem-e a fontos dolgokat a könyvben, vagy érdektelenül sétálok át az oldalakon? Az utcán járva, észreveszek-e mindent, amit kellene? Küzdök-e azért, amit szeretnék magamnak? Érdekelnek eléggé a dolgok? Vagy túlságosan is?

Hm... Fontos dolgok... A naplemente fénye a tükörben, mikor bámulom a rámtekintő, sokszor idegen, arcot, nézem, s a Napban látom meg a múló időt. Egy régi emlék, amelyről azt hittem, elenyészett a számtalan új benyomás és élmény sokaságában; egy emlék, ami napvilágra került, újra, mert egyszer valamit nyújthatott. Egy könyv, amely annyira magával ragadott, hogy a valóság tűnt egy percig fikciónak. Egy barát, aki egykor a világot jelentette, ma már magába itta a világ. Egy csók, az első s az utolsó OLYAN. A fontos dolgok ezek. Nekem. Nekünk. Mikor már sokadszorra csapnak össze a fejünk fölött a hullámok, mégis valahogy a felszínen maradunk, mert van valaki, aki tartja bennünk az életre vágyás elvethetetlen erejét. Minden apró akadály leküzdhetetlen, mikor előszőr vicsorogtatja ránk fogait. Minden kavics szikla, és minden szikla hegylánc.

Mindent meggondolunk, átgondolunk mi, a huszonvalahányas töprengők. Viszont egy jól meghányt-vetett NEM, akkor is NEM marad. Semmit nem hoz. Nem nyújt sem örömöt, viszont csalódni sem enged. Biztonság. Tervek (megvalósulatlanok), szavak (kimondatlanok) és érzések (elnyomottak), a sok-sok önlebeszélés és előkészített (ki)magyarázat.

Emlékeink halmaza: élet. Ha nincs mire emlékezni: szenvedés. Ha nincs ki ránk emlékezzen: halál. Hát ne féljünk IGENT mondani, mert, míg nem gondolkodni egyes dolgokon, valóban az út a nem-lét felé, minden kicsinységen rágódni és emésztődni miattuk, csupán fél élet. Mennyire klisés ez - inkább bánd azt, hogy megtettél valamit, mint azt, hogy nem. De igaz. Mi, akik agyalunk anélkül, hogy aktív szereplői legyünk saját életünknek, hiába tartjuk jobbnak, azért sokszor nem érezzük ettől jobban magunkat. Egyensúlyba kell billenteni a kreatív, intellektuális énünket az egyéniségünk néha állatias (igen!), meggondolatlan, fiatal és bohó részével. Jó TUDNI, de akkor sem hiszem el a mondás igazágát, hogy minél többet tud az ember, annál boldogtalanabb (bár néha tappasztalom). Néha ki kell kapcsolni, lazítani. Gondolkodás nélkül. Néha a lehető legjobb dolog tökéletesen olyan lenni, mint a nagy többség. De csak néha.

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.

Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.

Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.

Célirányosan?

Elgondolkodtam már párszor (na jó, valljuk be, minden héten egynéhányszor) azon, hogy mennyire ajánlatos az embernek betervezni az életét. Mert elvégre kétfajta ember létezik: aki betáblázza a napjait, és az aki percről percre él, a jelen hóbortjainak.

Sokszor próbáltam már előre kidongolni, hogy miket kell megvalósitanom rövid- illetve hosszútávon is. Viszont van egy apró problémám: amikor ilyensmiről van szó, olyan vagyok mint egy régi, elromlott GPS készülék - ha valami nem tökéletesen úgy sül el, ahogy akartam volna, ki tudok kattani és elég sok időmbe telik az 'újratervezés'. A bloggertársamnak is sokszor kellett emiatt szenvednie, mert csúnyán csinálok, amikor elkésik vagy amikor nem a terveink szerint csinál valamit. De nem az ő hibája. Vannak rugalmas emberek és hát, vagyok én (meg remélhetőleg sokan mások ilyen gonddal). A spontaneitás mind szép és jó, de akkor a legjobb, ha az ember előre tudja, mikor lesz spontán. Vagy mégsem?  

És éppen ezért félek az ötéves terv gondolatától. Ha egyetlen lépést rosszul számítok ki, akkor kezdhetem előről a jövőm feltérképezését. Ez meg nagy kockázat egy olyan 'control freak'-nek, mint jómagam. Ezért is csúszik ki olyan könnyen a kezeim közül az idő, mert egyrészről tudom, hogy be kellene osztanom tisztességesen és hasznosítanom rendesen, viszont ha egy dolgot betervezek, akkor onnan már mindent pillanatomat legszívesebben beskatulyáznám.

A legegyszerűbb az lenne, ha lenne egy szép kis stoplámpám, ami pirosan jelezné, ha még nem jött el valaminek az ideje, és zölden, ha jöhet a követkeő lépés ebben a furcsa játékban, ami az élet (de még akkor is azt hiszem félrehúzódnék, engdeném, hogy mindenki előszőr elmenjen, aztán utánuk somfordálnék csendesen.)

Szóval, mi jobb egy ilyen állandó időszűkében szenvedő egyetemistának: ha megtervezi minden percét, attól kezdve, hogy egy elsőt nyújtózik reggel, addig, amíg holtfáradtan bezuhan az ágyba, vagy ha átbotorkál a napi fontos és kevésbé fontos időtöltésein? Kell előre tudnunk, hogy hol leszünk egy hét, egy hónap, egy- tán öt év múlva ilyenkor? Erre keresem én éjjel-nappal a választ...

Mutasd a tehetséged!

Valamihez mindenki ért. Ez eléggé köztudott tény. A tehetség megnyilvánulása azonban mindenkinél más szintű. Van akin jobban kiüt, más pedig csak szenved tőle, és emiatt jobban tenné, hogyha nem erőltetné az önkifejezés akármelyik formáját. Ezzel viszont gondok vannak, mert igen kevesen ismerik fel, hogy tényleg annyira minőségen aluli, amit nyújtanak. Azonban a blogbejegyzésem, amely pár napot késett, hanyagságom és egy másik írásom miatt, nem a rosszul sikerült "tehetségekről" fog szólni.

Sőt, ellenkezőleg! Bloggertársamnak köszönhetően pár hónapja elkezdtem felfedezni a Youtube közösség híres videóbloggereit. Azt persze említenem sem kell, hogy a fura szigetlakókat, azaz az angolokat, nem pedig a másik kontinensbelieket. Biztos közöttük is vannak tehetségesek, de én már csak ilyen anglofón vagyok, a British accent szerintem sokkal vonzóbb. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajta hobbit, nyelvi szinten is tanulni lehet a videoblogokból, ezen felül pedig okosan eltöltött időpocsékolás. Ugyanis, azok a bloggerek, akik kicsit is adnak magukra, csak jól felépített, megszerkesztett videót töltenek fel, olyat, amelyiknek témája, mondanivalója van. 

Ezen felül, azért is tudom tisztelni őket, mert ki mernek állni arccal-hanggal a nyilvánosság elé. Hiszen tudom, hogy sokkal könnyebb a billentyűk mögül osztani az észt. 

Látva Charlie-t, Carrie-t, Alex Day-t és a többi kedves, bolondos fiatalt, nekem is kedvem támadt belekóstolni a Youtube-világba. A nagy bökkenő ezzel csupán az, hogy nincs videokamerám. Tovább nem merek belegondolni, hogy mit tartogathat egy ilyen élet magában, főleg, hogyha valaki befut. Persze a siker sem borítékolható előre. 

A gondolattal viszont jó eljátszadozni, ahogy a forgatókönyv ötletekkel is. Elvégre mindig is nagyon közel állt hozzám a filmes média, ha a szülővárosomban jobb egyetemi szak lett volna ilyen témakörrel, lehet, hogy oda iratkoztam volna be. 

Mielőtt a különböző felvevőkütyük után néznék, és tényleg ilyesmibe belevágnék, az lenne a kérdésem, hogy vannak-e egyáltalán jó magyar videóbloggerek? Ha pedig igen, kik azok? 

Megírható napjaink

Az írásban minden a nyelvvel kezdődik. A nyelv pedig hallgatással kezdődik.
- Jeanette Winterson

Az írás számomra felfedezés; és legtöbbször meglepődöm, hová vezet az út.

- Jack Dann

Az írás az egyetlen dolog, mely közben nem érzem azt, hogy valami mást kéne csinálnom.
- Gloria Steinem

Ezzel a három idézettel indítok, mert úgy érzem, ezeknél jobban talán nem is tudom kifejezni azt, amiről ennek a bejegyzésnek kellene szólnia: az írásról. Kitehetném csak ezt a pár mondatot és úgy hagynom, mert érhetővé válna a kedves olvasó előtt így is, de nekem nem ez a dolgom. Szeretném valahogy szavakba önteni azt, hogy miért is írok (írunk, ha a kedves bloggertársam nem haragszik meg, hogy többé kevésbé egy kalap alá veszem önmagammal). Mert hiszen sokan kérdezhetnék, hogy minek töltöm az időm olyansmivel, amiből semmi hasznom nem származik, úgysem lesz belőlem író és mindenféle firkálmányaimat majd öregkoromban egyedül én, ha fellapozom, de talán senki más.

Miért írok tehát? Mert kell. Mert van valahol valami ami erre ösztönöz engem. Nem áll tervemben elismert írónővé válni, lehet a már lassan 100 oldalas regényhez nem toldok hozzá soha egy szót sem, a verseim olvasatlanul állnak különböző jegyzetfüzetekben és még ezt a blogot is ki tudja, ki olvassa, ha olvassa valaki egyáltalán. De írnom (írnunk) kell, mert az a valami nem enged szótlanul maradni. Illetve talán pont a fizikai szótlanság az ami motivál. Mert ez egy gondolatmenet, amit nem szakít senki félbe, aminek kudarcát vagy sikerét nem látom saját két szememmel és emiatt nem riadok vissza a következményeitől, mert sokszor túl visszahúzódott és hallgatag vagyok, hogy ezeket kimondjam, mert talán megijeszt a saját hangom csengése, mert itt bármilyen szót kicserélhetek és addig fűzhetem a gondolataim sokaságát, amíg egy értelmes, valamire érdemes irománnyal hozakodok elő. Mert megfigyelni és elemezni jobb, mint széllel szemben harcolni és felvállalni olyan (szó-)csatákat, amelyek nem vezetnek semmire. Aztán amiután megemésztettem a dolgokat, megírva, prózai vagy lírai formában, sokkal mélyebb értelmet kölcsönözhetek a megélt szituációknak.

Miért írok továbbá? Mert ezáltal felfedezem önmagam, minden leírt szóval mélyebbre merülök saját tudatomban és felszíre tudok hozni (azt hiszem) olyan dolgokat, amelyek egy akármilyen hétköznapi beszélgetésben vagy elmélkedésben nem kapnak helyet egykönnyen. Mert az írás egy olyan út, amelynek minden percénél újabb horizontok nyílnak meg előttem és közelebb jutok ahhoz az emberhez, akivé majd egyszer, talán sok év múlva, válnom kell. Mert az írás előszőr engem formál és talán ha hallgatóságra akadnék, akkor formálhat másokat is...

Utoljára is: miért írok? Mert alkotnom kell valamit, ha csak magamnak és magamért is. Mert ilyen az ember, alkotnia kell, a lehető legönzőbb cél érdekében... Ki milyen módon és eszközökkel, de érezzük sokan, hogy alkotás a célunk, egy mikrouniverzum létrehozása ebben a végtelen univerzumban, ami mindannyiunkat körülvesz. Ezt átitatni lelkünk egy apró darabjával s már büszkén állhatunk, érezve azt, hogy a jelentéktelennek tűnő életünk kezd értelmet nyerni. Akkor sem kell megriadni, ha ezt csak mi érzékeljük és másnak fel sem tűnik. Több milliárdnyi ember között nehéz kitűnni és általános elismerést nyerni, de az igazi élet ott kezdődik, amikor megtalálájuk magunkban az értéket és megpróbáljuk ezt hűen szolgálni, legyen ez írás által, vagy azzal a kifejező eszközzel amelyet a sors a kezünkbe helyezett.

Egyúttal én és bloggertársam nevében szeretnék Áldott, Békés Húsvétot kívánni minden kedves olvasónknak!

Mesésen zenés

Velem az a helyzet, hogy mindig hamarabb felismerem azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek. Valószínűleg azért is, mert válogatós vagyok és maximalista, de a lehető legjobb értelemben. Jó klisésen fogalmazva, keresem az eltérőt, a mást.

Ebből kifolyólag, na meg persze abból is, hogy még saját magamat sem ismertem elég jól, viszonylag sokáig nem volt kedvenc énekesem, együttesem. Emlékszem, az osztálytársaim kívülről fújták az aktuális román és angol slágereket, de valahogy engem nem kapott el a hév, hogy Britney Spearst hallgassak, vagy a spanyol együttest, amelyiknek nem tudom a nevét, de nagyon felkapott volt a 2000-es évek elején, (itt blogertársam segítségét kérem, mert ő tudja a nevüket) vagy valami rock zenekart, s ezt öltözködésileg is kimutassam.

A változás olyan hetedikes korom körül állt be, amikor is kaptunk egy zenékkel teli CD-t az ismerőseinktől. Akkor ismertem és kedveltem meg nagyon Ákos zenéit (Vicces volt, hogy nyolcadik osztály végén mindenki csak egy darab zeneszámot ismert Ákostól...nem kell leírjam, hogy melyiket.)

További zenei érésemhez már filmek kapcsolhatóak. Valamikor 9-10. osztályban a blogertársam ajánlatára megnéztem az Across the Universe-t. Nagyon nem tetszett az elején, de végül a kedvenc filmjeim képzeletbeli listáján, bekerült az első tízbe. Mivel az említett alkotás Beatles dalokat dolgoz fel, magától értetődő, hogy elkezdett érdekelni  a híres fiúbanda. S nagyon megszerettem őket, az egész hatvanas-hetvenes évekkel együtt. Jött a hippie korszakom, persze csak kiegyensúlyozottan, virágok, színek és jó zene. A tudatmódosító szereknek nem vagyok híve, gyakorolják csak mások.

A The Police-hoz, meg Stinghez nem kellett film, hogy megszeressem. Az Englishman in New York-tól kezdve visszafele haladtam időben, s fedeztem fel, milyen jó a Roxanne és a Don’t stand so close to me, meg a Synchronicity.  Ezeket a számokat 15-16 évesen meg lehet érteni, de semmiképpen sem előtte. Ennek tudatában pedig nem csodálkozom, hogy nem hamarabb lettem igazán zenefüggő. A popzene háromnegyedének k(n)edvesen alattomos, szexuális tartalommal telített szövege van. Nem kell az ilyesmivel 10 évesen szembesülni, és persze értelmezni sem lehet gyerekfejjel.

Nálam pedig a megkedvelés előfeltétele a megértés. A zenével is közölni akarnak valamit azok a művészemberek, ismerni kell a szöveget! (Persze itt nem a slágergyárosokra gondolok s a kamaszkorban leragadt énekesekre.)

David Bowie-t már említettem itt egy bejegyzésben, igen, ő az az énekes, akitől, még mindig megszállott vagyok. Az új albumát is megvettem, pedig eddig csak Ákost és a Florence and the Machine nevű együttest támogattam ilyen nagylelkűen. Viszont David Bowie visszatéréséért ennyivel tartoztam a zeneiparnak, s neki. Egy filmsorozat hívta fel a figyelmemet rá, tekintve, hogy addig csak a Heroes számát ismertem, mert nálunk ő nem divat. Sőt, úgy egész Közép- és Kelet-Európában nem az, ami igen kár. A lejátszási listám pedig megtelt Ziggyvel, s az összes többi korszakával.

A felsoroltak, nagyon nem vallanak egy mai huszonéves ízlésére, tudom, de örvendek neki. Elégtétel, hogy mást szeretek, mint a nagy többség. Nekem ebből áll a hiúságom  Azonban vannak kortárs zenei kedvenceim is, például Noel Gallagher új bandájának albuma nagyon megfogott, vagy a fentebb említett Florence and the Machine.

Hangulatonként pedig változó, hogy ezek mellé még mit hallgatok, de sokszor jazzt... 

Szabadidő kedzőknek

Bár időnként mindannyian vágyunk egy kis egyedüllétre, azért túl sok magány meg tud ártani. Látom körülöttem azokat, akiknek nincs foglalatosságuk és könnyű levonni a következtetést. Senki nincs annyira jó viszonyban saját magával, hogy az idejének nagyrészét kettesben tölthesse el az aleteregojával. Persze van egy megoldás arra, hogy ne a barátaink, családtagjaink nyakába kelljen varrnunk magunkat amikor nagyobb adag szabadidővel ajándékoz meg a sors. Ezt is tudom tapasztalatból, mert néha találkoztam olyan reakciókkal, hogy 'ezt csak ezért akarod csinálni, mert unatkozol...' Hát kérem szépen ez nem kellemes, de nem kezelhetetlen helyzet. Azt is tudom milyen rossz, amikor valaki állandóan nyaggat, hogy gyere ülj velem, mert olyan rossz egyedül lenni. A tétlenség tényleg idegőlő tevékenység!

Hát kérem szépen alásan, nem olyan rossz a négy fal közt kuksolni, ha az ember lefoglalja magát (és itt nem arra gondolok, hogy kezdjen el egyedül beszélni, mert annak előbb utóbb nem lesz jó vége!). Hobbikra gondolok. Valamilyen foglalkozásra, amit az ember szívesen űz és ami kikapcsolja. Manapság sok munkahely olyan elfoglaltságokat igényel, amelyeknek nem látjuk konkrétan az eredményét. Ez pedig rossz, mert mindenkinek néha szüksége van arra, hogy lássa, a két keze munkája mit tud összekovácsolni és büszkén nézhessen apró (vagy kevésbé) kreációjára. Elégedettségi érzetet nyújt egy ilyen akármilyen kicsinynek tűnő siker. Manapság nekem is kevesebb időm van kreatívkodni, mert bölcsész létemre állandóan a könyveket kell bújnom, de annál nagyobb öröm, ha valamit készíthetek.

Úgyhogy bárki aki azt gondolja, nehéz egy olyan napot túlélnie, ha éppen akad pár szabad órája amikor nem köröz körülötte egyetlen olyan lény sem, akit hétköznapiasan embernek nevezünk, nézzen szét a házban, keresgéljen a neten és találjon magának egy hobbit. Igazán terápiás hatása van...

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Második esély?

Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  

  

Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.

Nézz filmet s olvass hozzá

Az az igazság, hogy mindig későn kezdek neki a bejegyzéseim megírásának. Ennek több oka is van: nem tudok időt szorítani neki, vasárnap este előtt, de legtöbbször inkább az a gond, hogy túl sok ötletem van, hogy miről is írhatnék. Ezek viszont amolyan kósza ötletek, van amelyik túl komolytalan, van olyan, amelyet nem vállalnék egy blogba, és van olyan is, amelyik elalvás előtt 1 perccel jut eszembe. Az ilyen gondolatok sorsa pedig mindenkinek világos, reggelre nem térnek vissza az álomuniverzumból. Viszont térjek rá a mai bejegyzésem lényegére.

Rég rájöttem, hogyha megtalálok egy adott dolgot amely tetszik, és elkezdem a hozzá kapcsolódóakat is felfedezni, azok is tetszeni fognak. Egyszerű. Így van ez a zenében, a filmekben, az emberekben. Mindenben.

Időnként rákattanok egy-egy színészre, és ilyenkor a legtöbb filmjét szeretném megnézni, egyszerűen, mert tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Pontosítva nem lehet olyan, hogy nekem ne tetszen, akkor is ha a kritikák le is huzzák. Elárulom, hogy volt Daniel Day-Lewis korszakom pár éve, igaz, hogy a véresebb filmjeit kihagytam, meg hosszú ideig David Bowie körül forgott minden. Aztán ott vannak az angolok, meg a jobbnál jobb sorozataik, amelyekkel szintén nem tudok betelni. A lista nagyon hosszú, nem lenne értelme, hogy itt mind felsoroljam. Főleg, hogy inkább a könyv és film kapcsolatáról akartam írni, csak szokás szerint elkalandoztam. Számomra nem jelent problémát, hogy esetleg előbb látok egy filmet, s csak utána olvasom el a könyvet, amelyből készült. Sőt, elég sok művet így fedeztem fel. A Csokoládét előbb láttam, utána pedig elolvastam, majd pedig Paul Torday Lazacfogás Jemenben című könyvét is, a filmnek köszönhetően fedeztem fel. Ezek mellett, ott vannak azok az alkotások is, amelyeket ismertem, könyvet és filmet is, de a film adta meg a késztetést, hogy elolvassam az ősanyagot. Tehát, rám nem érvényes, hogy a film miatt nem olvastam el a könyvet (a Harry Pottert kivéve, amelyből a film bőven elég volt). Aki pedig kicsit is érdeklődő, az szerintem szintén így tesz.

Legutóbbi ilyen felfedezésem Jeremy Ironshoz köthető. Valójában nem is felfedezés, mert rég tudtam róla, rég érdekelt, de valahogy mégsem néztem meg, egészen tegnapig a Lolitat. Ha azt írnám, hogy tetszett, az kissé megbotránkoztató lenne, tekintve a tartalmát. De mégis, a film érdekes, ahogy a téma is. Határokat feszeget, kényes kérdések körül. Mi a megengedett, mit lehet elnézni, mit kell elítélni, és mit büntetni? Egyáltalán kinek van joga a kapcsolatokba beleszólni?

Most pedig jöhet a könyv, ugyanis kíváncsivá tett a híres narrációja. A sor viszont hosszú még a Lolita előtt, de ha összeszedem magam, nyár elejére csak befejezem a Gyűrük urát (naná, hogy a film miatt kezdtem bele) és a Felhőatlaszt, amelyet szintén a filmnek a köszönhetek. Hasznosak ezek a mozgóképek, hogyha okosan be tudjuk építeni a kultúránkba, mivel most már úgysem szabadulunk meg tőlük.

Egyébként, hogy legyen kicsit személyes a hangneme a blognak, egyikünk, azaz a jelen bejegyzés írója, mostantól Bécsből fog írni. De az itteni életről majd később, még nincs elég erős honvágyam hozzá...

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!