Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Célirányosan?

Elgondolkodtam már párszor (na jó, valljuk be, minden héten egynéhányszor) azon, hogy mennyire ajánlatos az embernek betervezni az életét. Mert elvégre kétfajta ember létezik: aki betáblázza a napjait, és az aki percről percre él, a jelen hóbortjainak.

Sokszor próbáltam már előre kidongolni, hogy miket kell megvalósitanom rövid- illetve hosszútávon is. Viszont van egy apró problémám: amikor ilyensmiről van szó, olyan vagyok mint egy régi, elromlott GPS készülék - ha valami nem tökéletesen úgy sül el, ahogy akartam volna, ki tudok kattani és elég sok időmbe telik az 'újratervezés'. A bloggertársamnak is sokszor kellett emiatt szenvednie, mert csúnyán csinálok, amikor elkésik vagy amikor nem a terveink szerint csinál valamit. De nem az ő hibája. Vannak rugalmas emberek és hát, vagyok én (meg remélhetőleg sokan mások ilyen gonddal). A spontaneitás mind szép és jó, de akkor a legjobb, ha az ember előre tudja, mikor lesz spontán. Vagy mégsem?  

És éppen ezért félek az ötéves terv gondolatától. Ha egyetlen lépést rosszul számítok ki, akkor kezdhetem előről a jövőm feltérképezését. Ez meg nagy kockázat egy olyan 'control freak'-nek, mint jómagam. Ezért is csúszik ki olyan könnyen a kezeim közül az idő, mert egyrészről tudom, hogy be kellene osztanom tisztességesen és hasznosítanom rendesen, viszont ha egy dolgot betervezek, akkor onnan már mindent pillanatomat legszívesebben beskatulyáznám.

A legegyszerűbb az lenne, ha lenne egy szép kis stoplámpám, ami pirosan jelezné, ha még nem jött el valaminek az ideje, és zölden, ha jöhet a követkeő lépés ebben a furcsa játékban, ami az élet (de még akkor is azt hiszem félrehúzódnék, engdeném, hogy mindenki előszőr elmenjen, aztán utánuk somfordálnék csendesen.)

Szóval, mi jobb egy ilyen állandó időszűkében szenvedő egyetemistának: ha megtervezi minden percét, attól kezdve, hogy egy elsőt nyújtózik reggel, addig, amíg holtfáradtan bezuhan az ágyba, vagy ha átbotorkál a napi fontos és kevésbé fontos időtöltésein? Kell előre tudnunk, hogy hol leszünk egy hét, egy hónap, egy- tán öt év múlva ilyenkor? Erre keresem én éjjel-nappal a választ...

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Mindjárt indul!

Kicsit tisztáznék pár dolgot, ami az előző bejegyzésből kimaradt.

Előszőr is, kedves blogger társam: tudom, hogy szeretnél nagyon híres lenni és azt hiszed ez amolyan első lépés a rivaldafény felé, de most én, mint méltatlan bár, de elhivatott alteregod, szeretnélek visszarántani a földre. De csak úgy finoman, hogy kezed-lábad ép maradjon. Ahhoz nem elég a jó humorérzék, a kritikus szem, két kvázi intelligens fej mindenféle más jobb-rosszabb tulajdonsággal megfűszerezve, hogy nemzetközi sztárokká váljunk. Vagy mégis?

Egy bagolyimádó bölcsészhallgató meg egy történészpalánta nem hiszem, hogy konkrétan mágnesként vonzaná az elismerést. De ki tudja. Jómagam lehet közismert író leszek, ha végre összekapirgálom a kellő anyagot ahhoz, hogy befejezzem a regényem, te meg... neked is ez lenne a célod. Meg persze lehetnél a következő Eco... én meg... ha így folytatom: Stephanie Meyer. Na jó, legyek komoly, nem vagyok képes annyi értelmetlen agymenést kigondolni. Belefájdulna a fejem.

Szeretted volna, ha itt szépen elmondom, hogy mi amolyan modern polihisztorok vagyunk (jó vicc), akik szeretik a jó zenét, az értelmes filmeket és sokszor értelmetlen (brit) sorozatokat- Doctor Who és ’period drama’ kedvelők (remélem nem csak én észlelek itt egy apró össze nem illést)- és gyakran űznek sok más intellektuális foglalkozást. Hát ez olyan féligazság. De maradjunk ennyiben. Minden valós az itt felsoroltak közül (nagyrészt a fejünkben), leszámítva a polihisztoros részt. Most boldog vagy? Persze ha elnézem, hogy a mai világnak hol vannak a standardjai, meg az általános műveltsége (sehol), akkor én is lekiismeretfurdalás nélkül kiállok az utóbbi mellett.

Remélem most nem okoztam neked nagy csalódást. Inkább lehet én fogok kellemesen meglepődni, ha beállít hozzánk valami televíziós műsorvezető vagy könyvkiadó képviselő (és fejbe kólint a kamera előtt, hogy ne kritizáljuk annyira a mindenféle műsort meg könyvet) és felajánl egy szerződést (hogy elhallgattasson). De kétlem.

Mielőtt megijeszteném a (még nem létező) olvasóközönségünket, mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy ez nem amolyan mindent és mindenkit lebecsmérlő blog lesz. Azok egyáltalán nem mi vagyunk, és az afféle írásoktól, amelyekben hétköznapi emberek, mások hosszú munkáját percek alatt a porba tiporják, egyenesen borsózik a hátunk, az olyan magatartás egyáltalán nem egyezik meg erkölcseinkkel.

Azért van itt ez a blog (és a háta mögött mi ketten), hogy humorosabb vagy bosszantó hétköznapi történeteket lehetőleg úgy mutassunk be, hogy kicsit szórakoztató, kicsit következtetéslevonó legyen és remélhetőleg sosem sértő.

Üdvözlünk bárkit, aki erre téved és jó olvasgatást kívánunk!