Hol keressük a nagy Ő-t (vagy valami ilyensmi)

Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a tizenéves énem elképzeléseit.

 Mert nemrég volt az biza, hogy még egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan megváltozik a nézőpontunk.

Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap, fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ a kérdéseimre.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.

S akkor most beszéljünk egy kicsit a nagy Ő-ről.

Ezek után akkor nincsen nagy Ő sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol bennünket, az a tér, ami maga a kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem  mert megváltozunk. Konstans módon - napról napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy cseppnyi változást.

Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak, mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak, amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.

Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom, hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez, nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.

Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést, nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt, ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két változó entitás között.

Véres ügy?

Bocsánatot kell kérnem előszőr is a kedves olvasóktól, akik nem láthattak semmi féle új elmélkedést a blogon becsületesen sok ideje, de kissé elfoglalt időszakunk volt, ezért maradt el az irogatás.

Többek között, heteken keresztül hegyeznem kellett a szemfogaim, hogy meg tudjak felelni a nyugat európai barátaink elvárásainak. Felváltva bloggertársamat, most én koptathatom a császárváros egyetemének padjait, immáron két hónapja, és meg kell mondanom, az itteniek, s egyazon halmazhoz tartozó ideiglenes itteniek (erasmusosok) tökéletesen párhuzamosak azzal, hogy én mi vagyok s honnan jövök. Illetve, azt tudják hogy mi vagyok, csak az előtte levő jelzőkkel akadnak apróbb problémák, mivelhogy én Romániában élő, magyar, erdélyi vámpír vagyok. Persze az egyedüli, amit mindenki feltételez rólam első perctől kezdve, hogy azok köző a kedves vérszívó lények közé tartozom, akik (legjobb esetben) lángra lobbannak a napfényben (legrosszabb esetben pedig csillog a bőrük, mint valami csillámporos gödörbe ejtett kínai csupasz kutyáknak). De azt, hogy most én mért mondom, hogy magyar vagyok, ha Romániából csöppentem ide, senki sem érti meg, hiába kezdek bele a History Class for Dummies prédikációmba, mert utána is ugyanannyira fogják érteni a dolgokat, mint előtte. A tavaly kaptam egyik közösségi oldalon egy random üzenetet egy ismeretlen személytől, hogy Hello, Dracula! Akkor szívesen felköltöttem volna Bram Stokert a koporsójából, hogy megmondjam neki, hogy takarodjon az anyja irányába. Azt, hogy az amerikaiak, pardon my French, fődbunkók, megértem, sőt, még a nagyon nyugatiakat is, de amikor az osztráknak kell ezt elmagyaráznom, ledöbbenek kissé, hogy ezek a saját országuk történelmét is egy ilyen kulcsszavas verzióban tanulták meg? Mindegy, nem az én dolgom ítélkezni, ez inkább csak egy tényállás bemutatása akart lenni.

Mert biza eddig akárkivel találkoztam, mindenki nagyon kedves volt és barátságos, még a hidegnek nevezett itteni emberek is, kimondottan könnyen ment a barátkozás, s amiután háromszor elmagyaráztam, hogy engem esznek-e vagy isznak, legalább közös kompromisszum alapján megamaradtam erdélyi magyar vámpírnak. Egy biztos, legalább Kristen Stewartnál én is képes lennék hitelesebben eljátszani a szerepet. Vagy nem?

IV. Kolozsvári Magyar Napok

Vannak olyan dolgok, nevezzük inkább fogalmaknak, amelyeket igen nehéz megélni, megtapasztalni. Sok ezek közül száz éve még erősen élt, gondolok itt a hitre, nemzet iránti odaadásra, etnikai megkülönböztetésekre, nemek közötti hátrányos megkülönböztetésre. Aztán múlt az idő és sok minden háttérbe szorult, veszített a jelentőségéből vagy másnak adta át a helyét.

A közösséghez tartozás is szerintem egy ilyen fogalom, amelyiket nehéz megélni, sőt így a 21. században már egyre nehezebb, hiszen lépten-nyomon mindenhonnan az folyik, hogy TE mit kell tegyél, hogy SAJÁT álmaid és MAGAD megvalósítsd. Arról már nem szólnak, hogy bizony jobban lehet boldogulni, ha tudjuk, tartozunk valahova, egy olyan közegbe, amelyik konstans módon létezik.

Idén, a Kolozsvári Magyar Napokon nekem sikerült megtapasztalni, és mondanom sem kell milyen örömmel s megnyugvással töltött el, hogy biza Kolozsvárnak (s Erdélynek is) van egy olyan magyar közössége, amelyikbe tartozni lehet, mert létezik, él és nem fél megmutatni magát. 

Sokszor gondolkodtam már el azon, hogyan magyarázhatnám meg annak a magyarországi családi barátunknak azt, hogy a nacionalizmus kifejezés nem pejoratív értelmű, hogy a nemzeti hovatartozást éltetni kell és továbbadni gyerekeinknek, hogy mind tudjuk és tudják majd, honnan jöttünk és mik vagyunk. De sajnos azt egy anyaországi sosem fogja átérezni és megérteni, hogy mekkora kincs lehet egy határon túli, kisebbségben élő magyarnak, hogy küzdhet az összetartásért. Nem nagy és megvalósíthatatlan tervekkel, csupán apró lépésekkel, hogy elmegy a március 15-én megtartott megemlékezésre vagy látogatja azt a rengeteg programot, kihasználja a lehetőségeket amelyeket a nagyobb hatalommal rendelkezők a magyarságnak akarnak nyújtani. A nacionalizmus számomra nem más, mint szeretni nemzetünket, múltunkat és történelmünket és kiállni mellette, nem végletekbe menően, hanem csak addig, amíg érezzük, ennek így kell lennie. Túlzottan liberális barátunk háborog, miért kaphatunk állampolgárságot (és szemrebbenés nélkül bevallja, hogy ő biza nem támogatta a határozatot), de nem érti, ennek az előrelépésnek a jelképes erejét. 

De semmiképp sem szeretnék ezen a témán elidőzni, nincs ennek itt sem helye, sem ideje. Az elmúlt héten megint meggyőződtem róla, mennyire jó erdélyi magyarnak lenni. Most már elmesélhetem annak a kedves ismerősnek, hogy igenis fontos itt mindnyájunknak a magyarság, fontos, hogy egy néphez tartozunk, és ha talán cáfolná, elmesélném miként énekelte a kincses város főterén, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával összegyűlt több tízezer ember a Himnuszt és, hogy akkor, a tömeg közepében mennyire jó volt együtt megélni azt a pillanatot.

Önkéntes lévén nem tudtam minden helyszínre/ eseményre ellátogatni, amelyre eleinte terveztem (így a Jankovics Marcell animációja, Az Ember Tragédiája is sajnos kimaradt), de ugyanakkor jólesett tudni, hogy én is kivehetem a részem a munkából (még ha csak egy nagyon kicsit is). Román érdeklődők is akadtak bőven, a rockopera főpróbáján egy férfi kuriózumként szemlélte az előadást, majd megkérdezte, hogy miről szól és mosolyogva mondta, hogy mennyire érdekesnek találja. Hát igen, aki kicsit is nyíltabb az új fele és hátra tudja hagyni a belé ültetett rosszallást és elfogultságot a kisebbséggel szemben, annak ez a hét ugyanolyan élményeket tudott nyújtani, mint nekünk, magyaroknak. Ugyanakkor, a turisták figyelmét is természetesen felkeltette a folytonos izgés-mozgás, a koncertek, a finomabbnál finomabb ételek illata és természetesen az ízletes magyar borok kínálata. Szebbnél szebb kézimunkákat lehetett találni a Farkas utcában (azok után a Kalocsai festett porcelánok után még mindig sóvárog a szívem), meg persze a könyvvásárt sem szabad kihagyni a felsorolásból. Minden volt a város szívében amit szem-száj, illetve a test meg a kulturáltabb lélek megkívánhat és akadt mindenre vevő bőven. Ami még meglepetést jelentett az a majdnem 200 önkéntes akik egész héten sürögtek forogtak, hogy a szervezőknek a munkáját segítsék és szomorúan jelzem, hogy én, 21 éves fejjel az idős generációhoz tartoztam, mivel nagy részük iskolás volt, meg akadt nem egy 12-13 éves ajánlkozó is. Számomra felüdítő érzés volt kicsit kimozdulni a komfort zónámból és számos új emberrel kerülhettem kapcsolatba. Szívből ajánlom kicsiknek-nagyoknak, hogy aki jövőre unatkozni találna nyáron, vagy egyszerűen szeretne hozzájárulni ennek a remek fesztiválnak a lebonyolításához, jelentkezzen önkéntesnek. 

Köszönjük hát a szervezőknek, hogy ilyen egyedi és páratlan eseménysorozatot tudott idevarázsolni Kolozsvárra és szívből reméljük, jövőre is ugyanilyen érdeklődést mutatnak az erdélyiek (és nem csak), hogy majd egy év múlva is hasonlóképpen tudjunk ünnepelni mindannyian!

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

A sötétségbe! Világos?

Bloggertársam előző bejegyzése az utazásról szólt (aki még nem olvasta, gyorsan pótolja). Most pedig az én írásom is erről fog szólni. Azonban egy nagyon jellegzetes különbséggel: én nemcsak a térbeli, hanem az időbeli utazás szépségeit is szeretném kiemelni.

Mivel nem parkol egy TARDIS, vagy akármilyen más típusú időgép sehol a házamban, meg úgy másnak sincs ilyen kelléke, ha erre a fajta kalandra szeretnénk vállalkozni, le kell üljünk egy könyv, vagy egy film elé. 

Kiderülhetett már, vagy ha nem, akkor most mindenki megtudhatja: sci-fi (ejtsd: száj-fáj, mert a szki-fitől a fül fáj) rajongó vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, sőt, a Star Wars-t is csak valamikor réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) láttam s újra meg kellene nézzem.

Könyvek közül a Douglas Adams műveiből olvastam, s azt ajánlani is tudom (Galaxis útikalauz stopposoknak!). Aztán pedig ott van a Doctor Who, ikonikus brit  filmsorozat, amelyik már 50 éve (pár év kihagyással) meséli az egyetlen (nem épp, de hosszú lenne a magyarázat) életben maradt Time Lord (Idő Lord) kalandjait. 

Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon nehéz kizárni a valóság mellé beférkőzött fantáziavilágot. Komolyan! Folyton feltűnnek helyzetek, amelyek eszünkbe juttatnak egy idézetet, jelenetet a kedvenc fikciónkból, elvégre minden képzeletbeli a valóságból táplálkozik. Nagy sajnálatunkra pedig nem fordítva... 

Most pedig szeretnék egy mozifilmet is ajánlani. Ha valaki ici-picit is vonzódik a fentebb emlegetett műfajhoz,  az siessen és nézze meg a moziban az új Star Trek-et! Egy színvonalas film, nagyon jó színészekkel (jó na, itt főleg Benedict Cumberbatch-re gondolok). A történet pedig annak is élvezhető, aki nem látta a régi szériát vagy netalán a 2009-es új részt. A mellékszereplőket is élveztem, Simon Pegg, a köztudott geek színész, hozta a tőle elvárható vicces alakítást (az űrhajón futkosáskor pedig akaratlanul is a Run Fatboy Run ugrott be). Titkon én az antagonistával tartottam, legyen akármilyen sármos is Kirk kapitány, meg a világpusztító tervével. Jó lenne olyan filmet is megnézni, amelyik nem a nézők elvárásait szolgálja ki, hanem tényleges pusztítást hagy maga után, meg persze olyat is, ahol a Földön kívüli lények nem mind emberszabásúak. Csak aztán ilyesmire senki nem kíváncsi. Ezeken kívül, ez volt eddig a legjobb 3D-s film, amit láttam: itt éreztem, hogy tényleg hozzáad a filmélményhez, nem csupán követi a trendet a nagyobb bevétel reményében. 

Egyik bejegyzésemben említettem, hogy nem ismerek magyar videóbloggereket. Na, a helyzet változott azóta, és ennek én örvendek a legjobban. Ha pedig nem lettem volna eléggé meggyőző, hogy megéri a Star Trek -et megnézi, itt egy kiváló értékelés. 

Gondolkodva boldog(talan)?

Gondolkozom eleget? Vagy túl sokat? Amikor olvasok, észreveszem-e a fontos dolgokat a könyvben, vagy érdektelenül sétálok át az oldalakon? Az utcán járva, észreveszek-e mindent, amit kellene? Küzdök-e azért, amit szeretnék magamnak? Érdekelnek eléggé a dolgok? Vagy túlságosan is?

Hm... Fontos dolgok... A naplemente fénye a tükörben, mikor bámulom a rámtekintő, sokszor idegen, arcot, nézem, s a Napban látom meg a múló időt. Egy régi emlék, amelyről azt hittem, elenyészett a számtalan új benyomás és élmény sokaságában; egy emlék, ami napvilágra került, újra, mert egyszer valamit nyújthatott. Egy könyv, amely annyira magával ragadott, hogy a valóság tűnt egy percig fikciónak. Egy barát, aki egykor a világot jelentette, ma már magába itta a világ. Egy csók, az első s az utolsó OLYAN. A fontos dolgok ezek. Nekem. Nekünk. Mikor már sokadszorra csapnak össze a fejünk fölött a hullámok, mégis valahogy a felszínen maradunk, mert van valaki, aki tartja bennünk az életre vágyás elvethetetlen erejét. Minden apró akadály leküzdhetetlen, mikor előszőr vicsorogtatja ránk fogait. Minden kavics szikla, és minden szikla hegylánc.

Mindent meggondolunk, átgondolunk mi, a huszonvalahányas töprengők. Viszont egy jól meghányt-vetett NEM, akkor is NEM marad. Semmit nem hoz. Nem nyújt sem örömöt, viszont csalódni sem enged. Biztonság. Tervek (megvalósulatlanok), szavak (kimondatlanok) és érzések (elnyomottak), a sok-sok önlebeszélés és előkészített (ki)magyarázat.

Emlékeink halmaza: élet. Ha nincs mire emlékezni: szenvedés. Ha nincs ki ránk emlékezzen: halál. Hát ne féljünk IGENT mondani, mert, míg nem gondolkodni egyes dolgokon, valóban az út a nem-lét felé, minden kicsinységen rágódni és emésztődni miattuk, csupán fél élet. Mennyire klisés ez - inkább bánd azt, hogy megtettél valamit, mint azt, hogy nem. De igaz. Mi, akik agyalunk anélkül, hogy aktív szereplői legyünk saját életünknek, hiába tartjuk jobbnak, azért sokszor nem érezzük ettől jobban magunkat. Egyensúlyba kell billenteni a kreatív, intellektuális énünket az egyéniségünk néha állatias (igen!), meggondolatlan, fiatal és bohó részével. Jó TUDNI, de akkor sem hiszem el a mondás igazágát, hogy minél többet tud az ember, annál boldogtalanabb (bár néha tappasztalom). Néha ki kell kapcsolni, lazítani. Gondolkodás nélkül. Néha a lehető legjobb dolog tökéletesen olyan lenni, mint a nagy többség. De csak néha.

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.

Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.

Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.

Megírható napjaink

Az írásban minden a nyelvvel kezdődik. A nyelv pedig hallgatással kezdődik.
- Jeanette Winterson

Az írás számomra felfedezés; és legtöbbször meglepődöm, hová vezet az út.

- Jack Dann

Az írás az egyetlen dolog, mely közben nem érzem azt, hogy valami mást kéne csinálnom.
- Gloria Steinem

Ezzel a három idézettel indítok, mert úgy érzem, ezeknél jobban talán nem is tudom kifejezni azt, amiről ennek a bejegyzésnek kellene szólnia: az írásról. Kitehetném csak ezt a pár mondatot és úgy hagynom, mert érhetővé válna a kedves olvasó előtt így is, de nekem nem ez a dolgom. Szeretném valahogy szavakba önteni azt, hogy miért is írok (írunk, ha a kedves bloggertársam nem haragszik meg, hogy többé kevésbé egy kalap alá veszem önmagammal). Mert hiszen sokan kérdezhetnék, hogy minek töltöm az időm olyansmivel, amiből semmi hasznom nem származik, úgysem lesz belőlem író és mindenféle firkálmányaimat majd öregkoromban egyedül én, ha fellapozom, de talán senki más.

Miért írok tehát? Mert kell. Mert van valahol valami ami erre ösztönöz engem. Nem áll tervemben elismert írónővé válni, lehet a már lassan 100 oldalas regényhez nem toldok hozzá soha egy szót sem, a verseim olvasatlanul állnak különböző jegyzetfüzetekben és még ezt a blogot is ki tudja, ki olvassa, ha olvassa valaki egyáltalán. De írnom (írnunk) kell, mert az a valami nem enged szótlanul maradni. Illetve talán pont a fizikai szótlanság az ami motivál. Mert ez egy gondolatmenet, amit nem szakít senki félbe, aminek kudarcát vagy sikerét nem látom saját két szememmel és emiatt nem riadok vissza a következményeitől, mert sokszor túl visszahúzódott és hallgatag vagyok, hogy ezeket kimondjam, mert talán megijeszt a saját hangom csengése, mert itt bármilyen szót kicserélhetek és addig fűzhetem a gondolataim sokaságát, amíg egy értelmes, valamire érdemes irománnyal hozakodok elő. Mert megfigyelni és elemezni jobb, mint széllel szemben harcolni és felvállalni olyan (szó-)csatákat, amelyek nem vezetnek semmire. Aztán amiután megemésztettem a dolgokat, megírva, prózai vagy lírai formában, sokkal mélyebb értelmet kölcsönözhetek a megélt szituációknak.

Miért írok továbbá? Mert ezáltal felfedezem önmagam, minden leírt szóval mélyebbre merülök saját tudatomban és felszíre tudok hozni (azt hiszem) olyan dolgokat, amelyek egy akármilyen hétköznapi beszélgetésben vagy elmélkedésben nem kapnak helyet egykönnyen. Mert az írás egy olyan út, amelynek minden percénél újabb horizontok nyílnak meg előttem és közelebb jutok ahhoz az emberhez, akivé majd egyszer, talán sok év múlva, válnom kell. Mert az írás előszőr engem formál és talán ha hallgatóságra akadnék, akkor formálhat másokat is...

Utoljára is: miért írok? Mert alkotnom kell valamit, ha csak magamnak és magamért is. Mert ilyen az ember, alkotnia kell, a lehető legönzőbb cél érdekében... Ki milyen módon és eszközökkel, de érezzük sokan, hogy alkotás a célunk, egy mikrouniverzum létrehozása ebben a végtelen univerzumban, ami mindannyiunkat körülvesz. Ezt átitatni lelkünk egy apró darabjával s már büszkén állhatunk, érezve azt, hogy a jelentéktelennek tűnő életünk kezd értelmet nyerni. Akkor sem kell megriadni, ha ezt csak mi érzékeljük és másnak fel sem tűnik. Több milliárdnyi ember között nehéz kitűnni és általános elismerést nyerni, de az igazi élet ott kezdődik, amikor megtalálájuk magunkban az értéket és megpróbáljuk ezt hűen szolgálni, legyen ez írás által, vagy azzal a kifejező eszközzel amelyet a sors a kezünkbe helyezett.

Egyúttal én és bloggertársam nevében szeretnék Áldott, Békés Húsvétot kívánni minden kedves olvasónknak!

Szabadidő kedzőknek

Bár időnként mindannyian vágyunk egy kis egyedüllétre, azért túl sok magány meg tud ártani. Látom körülöttem azokat, akiknek nincs foglalatosságuk és könnyű levonni a következtetést. Senki nincs annyira jó viszonyban saját magával, hogy az idejének nagyrészét kettesben tölthesse el az aleteregojával. Persze van egy megoldás arra, hogy ne a barátaink, családtagjaink nyakába kelljen varrnunk magunkat amikor nagyobb adag szabadidővel ajándékoz meg a sors. Ezt is tudom tapasztalatból, mert néha találkoztam olyan reakciókkal, hogy 'ezt csak ezért akarod csinálni, mert unatkozol...' Hát kérem szépen ez nem kellemes, de nem kezelhetetlen helyzet. Azt is tudom milyen rossz, amikor valaki állandóan nyaggat, hogy gyere ülj velem, mert olyan rossz egyedül lenni. A tétlenség tényleg idegőlő tevékenység!

Hát kérem szépen alásan, nem olyan rossz a négy fal közt kuksolni, ha az ember lefoglalja magát (és itt nem arra gondolok, hogy kezdjen el egyedül beszélni, mert annak előbb utóbb nem lesz jó vége!). Hobbikra gondolok. Valamilyen foglalkozásra, amit az ember szívesen űz és ami kikapcsolja. Manapság sok munkahely olyan elfoglaltságokat igényel, amelyeknek nem látjuk konkrétan az eredményét. Ez pedig rossz, mert mindenkinek néha szüksége van arra, hogy lássa, a két keze munkája mit tud összekovácsolni és büszkén nézhessen apró (vagy kevésbé) kreációjára. Elégedettségi érzetet nyújt egy ilyen akármilyen kicsinynek tűnő siker. Manapság nekem is kevesebb időm van kreatívkodni, mert bölcsész létemre állandóan a könyveket kell bújnom, de annál nagyobb öröm, ha valamit készíthetek.

Úgyhogy bárki aki azt gondolja, nehéz egy olyan napot túlélnie, ha éppen akad pár szabad órája amikor nem köröz körülötte egyetlen olyan lény sem, akit hétköznapiasan embernek nevezünk, nézzen szét a házban, keresgéljen a neten és találjon magának egy hobbit. Igazán terápiás hatása van...

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Második esély?

Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  

  

Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!

Emberközi kapcsolatok

Most én vagyok a soros, az egyikünk, a másik. A másabb (nem mintha, nem lennénk mindketten szerethetően furák- elnézést kedves bloggertársam, a következő bejegyzés lehet a védőbeszéded). A késői bejegyzésírásnak összetettek az okai, akárcsak a különböző háborúknak. Tanulnom kellett, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha halogatnám ezt a fajta írást, mivel nem akartam, hogy pillanatnyi hangulataim befolyásoljanak.
A témámat viszont már pár hete tudom: szóljon tehát ez a bejegyzés most az emberekről. Pontosabban az én kapcsolatomról ,a saját fajomhoz tartozó egyedekkel.
Miért akarok erről írni? Talán azért, mert ez mindenkit foglalkoztat, aki képes kicsit is túllátni a saját világán, így engem is. Azon kívül, én, személyiségemből (vagy személyes butaságomból) adódóan, nem szoktam minden emberi cselekedet mögé, hatalmas titkokat beleképzelni. Persze, tudom, hogy vannak ilyenek, de az igazság, az a legtöbbször egyszerű és rövid. Meg persze őszinte.
Igen, az őszinteség az, amelyet mindennél többre tudok értékelni. Én is őszinte vagyok, habár az utóbbi időben, pár negatív tapasztalat után, rájöttem, hogy nem mindig a leghelyesebb az ember-társaid fejéhez vágni azt, amit ők is tudnak, de nem akarják kimondani/beismerni/felismerni. Tehát az ember szereti, hogyha nem szembesítik folyton a hibáival, ha meghagynak neki egy kissé áttetsző leplet, közötte és az igazság között. Ő pedig dönthet, hogy mennyit akar észrevenni ezekből a dolgokból. 
Én és az emberek, az emberek és én. A kapcsolat helyzetekből és viszonyulásból áll (szerintem). A viszonyulással, viszont már gondok adódnak, ugyanis nem szeretem, hogyha elvárások sokaságát kell valami miatt betartanom. Olyan elvárásokét, amelyeket a társadalom, amelyben, kénytelen-kelletlen élnünk kell, felállított. Nevezhetném ezt lázadásnak, de ahhoz túl introvertált vagyok. Egyszerűen megvannak a saját elképzeléseim, amelyeket sajnos nagyon nehezen vagyok hajlandó módosítani, pedig néha nem ártana.
Valamilyen szinten szeretnék a nem-megfeleléssel megfelelni a társadalomnak.
Aki ezt felismeri bennem, az megért, legyek akármilyen bonyolult, aki pedig nem, annak maradok a fura.

Van, amikor szeretném megölelni az adott személyt, akihez egy adott helyzet kapcsolódik. De végül ez soha nem történik meg, mivel a konvenciók miatt megölném az összes lehetséges jövőbeli folytatását a kapcsolatnak. De lehet, hogy tévedek. Félek. Nem kellene félnem!

Érzelmi késztetések

Mindig is szerettem filmeket nézni, meg persze sorozatokat. Azonban, köszönhetően annak, hogy nem vagyok a legegyszerűbb személyiség és folyton, mindenben keresem azt a pluszt, amelyet másban nem lehet megtalálni, néha nehéz dolgom van olyan filmet levadászni, amelyikben tudom, hogy nem fogok csalódni.

 A különlegeset, az egyedit, a mást, akárminél többre tudom értékelni. Azonban itt is válogatok, ugyanis a művészetben, az irodalomban, a zenében, minden emberi önkifejezésben valamilyen szinten a szépet keresem, a magasztosat, azt a töltetet, amely felszabadít és boldogít. 

Szeretem az excentrikus művészeket is (gondolok itt David Bowie-ra és Noel Fielding-re), és jól megfér bennem a változtatni vágyás a hagyománykövetéssel.  Egyszerűen nagyon tudom azt értékelni, hogyha valaki képes vállalni önmagát és félelem nélkül feltárulkozni mások előtt.

Ma egy olyan filmet néztem meg, amelyikben a főszereplőknek pont ezzel van bajuk. Azaz képtelenek olyan módon kommunikálni a külvilággal, hogy az megértse őket. Egy romantikus komédia volt, de francia. Szándékosan kerestem ennek a sajtevő nemzetnek az alkotásait, mert Amélie óta tudom, hogy nincs olyan filmjük, amelyiket ne szeretném.

 A Les émotifs anonyms (sajnos magyarul nem jelent meg és én nem akarom lefordítani a címét, de angolul Romantic Anonymous) olyan mint a csokoládé, édes, olvadós, a közepén kesernyés, de végül mégis legyőz, és megadjuk magunkat neki, akárcsak a szereplők. Nemhiába ez a hasonlat, mert a történet főhősnője egy bájos fiatal nő, aki olyan csokoládét tud készíteni mint senki, azonban az érzelmei folyton erősebbek nála és így mindig szorong. Már attól is rosszul lesz, hogyha megdicsérik a munkáját. 

A véletlen mégis összehozza őt a történet főhősével, a középkorú férfival, akinek családi csokigyára a csőd szélén van, mivel ő mindentől fél és a szorult helyzetekben az apja mondását idézi: reméljük, hogy semmi sem fog történni velünk. De mégis annyi minden fog történni! Csupa olyan dolgok, amelyeknek az a feladata, hogy megtörténjenek (főleg a romantikus vígjátékokban). Szereplőink tudják magukról, hogy hiba van a készülékben és arra törekednek, hogy megváltozzanak: pszichológushoz járnak és az anonim érzelmileg-unintelligensek körébe. Azonban mind tudjuk, hogy szinte lehetetlen megváltoznunk. Csak az lehetséges, hogy kapjunk valakit, akinek szintén vannak hasonló furcsaságai és egymásért képesek legyünk harcolni és kimerészkedni a komfortzónánkból (habár egyre jobban kezdek ebben kételkedni, de ki tudja). A film erőssége, a történet mellet, hogy nagyon jó a zenéje. Rég láttam ilyen derűs mozgóképet! Elő a csokoládéval és nézzétek meg!