A sötétségbe! Világos?

Bloggertársam előző bejegyzése az utazásról szólt (aki még nem olvasta, gyorsan pótolja). Most pedig az én írásom is erről fog szólni. Azonban egy nagyon jellegzetes különbséggel: én nemcsak a térbeli, hanem az időbeli utazás szépségeit is szeretném kiemelni.

Mivel nem parkol egy TARDIS, vagy akármilyen más típusú időgép sehol a házamban, meg úgy másnak sincs ilyen kelléke, ha erre a fajta kalandra szeretnénk vállalkozni, le kell üljünk egy könyv, vagy egy film elé. 

Kiderülhetett már, vagy ha nem, akkor most mindenki megtudhatja: sci-fi (ejtsd: száj-fáj, mert a szki-fitől a fül fáj) rajongó vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, sőt, a Star Wars-t is csak valamikor réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) láttam s újra meg kellene nézzem.

Könyvek közül a Douglas Adams műveiből olvastam, s azt ajánlani is tudom (Galaxis útikalauz stopposoknak!). Aztán pedig ott van a Doctor Who, ikonikus brit  filmsorozat, amelyik már 50 éve (pár év kihagyással) meséli az egyetlen (nem épp, de hosszú lenne a magyarázat) életben maradt Time Lord (Idő Lord) kalandjait. 

Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon nehéz kizárni a valóság mellé beférkőzött fantáziavilágot. Komolyan! Folyton feltűnnek helyzetek, amelyek eszünkbe juttatnak egy idézetet, jelenetet a kedvenc fikciónkból, elvégre minden képzeletbeli a valóságból táplálkozik. Nagy sajnálatunkra pedig nem fordítva... 

Most pedig szeretnék egy mozifilmet is ajánlani. Ha valaki ici-picit is vonzódik a fentebb emlegetett műfajhoz,  az siessen és nézze meg a moziban az új Star Trek-et! Egy színvonalas film, nagyon jó színészekkel (jó na, itt főleg Benedict Cumberbatch-re gondolok). A történet pedig annak is élvezhető, aki nem látta a régi szériát vagy netalán a 2009-es új részt. A mellékszereplőket is élveztem, Simon Pegg, a köztudott geek színész, hozta a tőle elvárható vicces alakítást (az űrhajón futkosáskor pedig akaratlanul is a Run Fatboy Run ugrott be). Titkon én az antagonistával tartottam, legyen akármilyen sármos is Kirk kapitány, meg a világpusztító tervével. Jó lenne olyan filmet is megnézni, amelyik nem a nézők elvárásait szolgálja ki, hanem tényleges pusztítást hagy maga után, meg persze olyat is, ahol a Földön kívüli lények nem mind emberszabásúak. Csak aztán ilyesmire senki nem kíváncsi. Ezeken kívül, ez volt eddig a legjobb 3D-s film, amit láttam: itt éreztem, hogy tényleg hozzáad a filmélményhez, nem csupán követi a trendet a nagyobb bevétel reményében. 

Egyik bejegyzésemben említettem, hogy nem ismerek magyar videóbloggereket. Na, a helyzet változott azóta, és ennek én örvendek a legjobban. Ha pedig nem lettem volna eléggé meggyőző, hogy megéri a Star Trek -et megnézi, itt egy kiváló értékelés. 

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.

Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.

Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.

Mutasd a tehetséged!

Valamihez mindenki ért. Ez eléggé köztudott tény. A tehetség megnyilvánulása azonban mindenkinél más szintű. Van akin jobban kiüt, más pedig csak szenved tőle, és emiatt jobban tenné, hogyha nem erőltetné az önkifejezés akármelyik formáját. Ezzel viszont gondok vannak, mert igen kevesen ismerik fel, hogy tényleg annyira minőségen aluli, amit nyújtanak. Azonban a blogbejegyzésem, amely pár napot késett, hanyagságom és egy másik írásom miatt, nem a rosszul sikerült "tehetségekről" fog szólni.

Sőt, ellenkezőleg! Bloggertársamnak köszönhetően pár hónapja elkezdtem felfedezni a Youtube közösség híres videóbloggereit. Azt persze említenem sem kell, hogy a fura szigetlakókat, azaz az angolokat, nem pedig a másik kontinensbelieket. Biztos közöttük is vannak tehetségesek, de én már csak ilyen anglofón vagyok, a British accent szerintem sokkal vonzóbb. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajta hobbit, nyelvi szinten is tanulni lehet a videoblogokból, ezen felül pedig okosan eltöltött időpocsékolás. Ugyanis, azok a bloggerek, akik kicsit is adnak magukra, csak jól felépített, megszerkesztett videót töltenek fel, olyat, amelyiknek témája, mondanivalója van. 

Ezen felül, azért is tudom tisztelni őket, mert ki mernek állni arccal-hanggal a nyilvánosság elé. Hiszen tudom, hogy sokkal könnyebb a billentyűk mögül osztani az észt. 

Látva Charlie-t, Carrie-t, Alex Day-t és a többi kedves, bolondos fiatalt, nekem is kedvem támadt belekóstolni a Youtube-világba. A nagy bökkenő ezzel csupán az, hogy nincs videokamerám. Tovább nem merek belegondolni, hogy mit tartogathat egy ilyen élet magában, főleg, hogyha valaki befut. Persze a siker sem borítékolható előre. 

A gondolattal viszont jó eljátszadozni, ahogy a forgatókönyv ötletekkel is. Elvégre mindig is nagyon közel állt hozzám a filmes média, ha a szülővárosomban jobb egyetemi szak lett volna ilyen témakörrel, lehet, hogy oda iratkoztam volna be. 

Mielőtt a különböző felvevőkütyük után néznék, és tényleg ilyesmibe belevágnék, az lenne a kérdésem, hogy vannak-e egyáltalán jó magyar videóbloggerek? Ha pedig igen, kik azok? 

Mesésen zenés

Velem az a helyzet, hogy mindig hamarabb felismerem azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek. Valószínűleg azért is, mert válogatós vagyok és maximalista, de a lehető legjobb értelemben. Jó klisésen fogalmazva, keresem az eltérőt, a mást.

Ebből kifolyólag, na meg persze abból is, hogy még saját magamat sem ismertem elég jól, viszonylag sokáig nem volt kedvenc énekesem, együttesem. Emlékszem, az osztálytársaim kívülről fújták az aktuális román és angol slágereket, de valahogy engem nem kapott el a hév, hogy Britney Spearst hallgassak, vagy a spanyol együttest, amelyiknek nem tudom a nevét, de nagyon felkapott volt a 2000-es évek elején, (itt blogertársam segítségét kérem, mert ő tudja a nevüket) vagy valami rock zenekart, s ezt öltözködésileg is kimutassam.

A változás olyan hetedikes korom körül állt be, amikor is kaptunk egy zenékkel teli CD-t az ismerőseinktől. Akkor ismertem és kedveltem meg nagyon Ákos zenéit (Vicces volt, hogy nyolcadik osztály végén mindenki csak egy darab zeneszámot ismert Ákostól...nem kell leírjam, hogy melyiket.)

További zenei érésemhez már filmek kapcsolhatóak. Valamikor 9-10. osztályban a blogertársam ajánlatára megnéztem az Across the Universe-t. Nagyon nem tetszett az elején, de végül a kedvenc filmjeim képzeletbeli listáján, bekerült az első tízbe. Mivel az említett alkotás Beatles dalokat dolgoz fel, magától értetődő, hogy elkezdett érdekelni  a híres fiúbanda. S nagyon megszerettem őket, az egész hatvanas-hetvenes évekkel együtt. Jött a hippie korszakom, persze csak kiegyensúlyozottan, virágok, színek és jó zene. A tudatmódosító szereknek nem vagyok híve, gyakorolják csak mások.

A The Police-hoz, meg Stinghez nem kellett film, hogy megszeressem. Az Englishman in New York-tól kezdve visszafele haladtam időben, s fedeztem fel, milyen jó a Roxanne és a Don’t stand so close to me, meg a Synchronicity.  Ezeket a számokat 15-16 évesen meg lehet érteni, de semmiképpen sem előtte. Ennek tudatában pedig nem csodálkozom, hogy nem hamarabb lettem igazán zenefüggő. A popzene háromnegyedének k(n)edvesen alattomos, szexuális tartalommal telített szövege van. Nem kell az ilyesmivel 10 évesen szembesülni, és persze értelmezni sem lehet gyerekfejjel.

Nálam pedig a megkedvelés előfeltétele a megértés. A zenével is közölni akarnak valamit azok a művészemberek, ismerni kell a szöveget! (Persze itt nem a slágergyárosokra gondolok s a kamaszkorban leragadt énekesekre.)

David Bowie-t már említettem itt egy bejegyzésben, igen, ő az az énekes, akitől, még mindig megszállott vagyok. Az új albumát is megvettem, pedig eddig csak Ákost és a Florence and the Machine nevű együttest támogattam ilyen nagylelkűen. Viszont David Bowie visszatéréséért ennyivel tartoztam a zeneiparnak, s neki. Egy filmsorozat hívta fel a figyelmemet rá, tekintve, hogy addig csak a Heroes számát ismertem, mert nálunk ő nem divat. Sőt, úgy egész Közép- és Kelet-Európában nem az, ami igen kár. A lejátszási listám pedig megtelt Ziggyvel, s az összes többi korszakával.

A felsoroltak, nagyon nem vallanak egy mai huszonéves ízlésére, tudom, de örvendek neki. Elégtétel, hogy mást szeretek, mint a nagy többség. Nekem ebből áll a hiúságom  Azonban vannak kortárs zenei kedvenceim is, például Noel Gallagher új bandájának albuma nagyon megfogott, vagy a fentebb említett Florence and the Machine.

Hangulatonként pedig változó, hogy ezek mellé még mit hallgatok, de sokszor jazzt... 

Második esély?

Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  

  

Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.

Nézz filmet s olvass hozzá

Az az igazság, hogy mindig későn kezdek neki a bejegyzéseim megírásának. Ennek több oka is van: nem tudok időt szorítani neki, vasárnap este előtt, de legtöbbször inkább az a gond, hogy túl sok ötletem van, hogy miről is írhatnék. Ezek viszont amolyan kósza ötletek, van amelyik túl komolytalan, van olyan, amelyet nem vállalnék egy blogba, és van olyan is, amelyik elalvás előtt 1 perccel jut eszembe. Az ilyen gondolatok sorsa pedig mindenkinek világos, reggelre nem térnek vissza az álomuniverzumból. Viszont térjek rá a mai bejegyzésem lényegére.

Rég rájöttem, hogyha megtalálok egy adott dolgot amely tetszik, és elkezdem a hozzá kapcsolódóakat is felfedezni, azok is tetszeni fognak. Egyszerű. Így van ez a zenében, a filmekben, az emberekben. Mindenben.

Időnként rákattanok egy-egy színészre, és ilyenkor a legtöbb filmjét szeretném megnézni, egyszerűen, mert tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Pontosítva nem lehet olyan, hogy nekem ne tetszen, akkor is ha a kritikák le is huzzák. Elárulom, hogy volt Daniel Day-Lewis korszakom pár éve, igaz, hogy a véresebb filmjeit kihagytam, meg hosszú ideig David Bowie körül forgott minden. Aztán ott vannak az angolok, meg a jobbnál jobb sorozataik, amelyekkel szintén nem tudok betelni. A lista nagyon hosszú, nem lenne értelme, hogy itt mind felsoroljam. Főleg, hogy inkább a könyv és film kapcsolatáról akartam írni, csak szokás szerint elkalandoztam. Számomra nem jelent problémát, hogy esetleg előbb látok egy filmet, s csak utána olvasom el a könyvet, amelyből készült. Sőt, elég sok művet így fedeztem fel. A Csokoládét előbb láttam, utána pedig elolvastam, majd pedig Paul Torday Lazacfogás Jemenben című könyvét is, a filmnek köszönhetően fedeztem fel. Ezek mellett, ott vannak azok az alkotások is, amelyeket ismertem, könyvet és filmet is, de a film adta meg a késztetést, hogy elolvassam az ősanyagot. Tehát, rám nem érvényes, hogy a film miatt nem olvastam el a könyvet (a Harry Pottert kivéve, amelyből a film bőven elég volt). Aki pedig kicsit is érdeklődő, az szerintem szintén így tesz.

Legutóbbi ilyen felfedezésem Jeremy Ironshoz köthető. Valójában nem is felfedezés, mert rég tudtam róla, rég érdekelt, de valahogy mégsem néztem meg, egészen tegnapig a Lolitat. Ha azt írnám, hogy tetszett, az kissé megbotránkoztató lenne, tekintve a tartalmát. De mégis, a film érdekes, ahogy a téma is. Határokat feszeget, kényes kérdések körül. Mi a megengedett, mit lehet elnézni, mit kell elítélni, és mit büntetni? Egyáltalán kinek van joga a kapcsolatokba beleszólni?

Most pedig jöhet a könyv, ugyanis kíváncsivá tett a híres narrációja. A sor viszont hosszú még a Lolita előtt, de ha összeszedem magam, nyár elejére csak befejezem a Gyűrük urát (naná, hogy a film miatt kezdtem bele) és a Felhőatlaszt, amelyet szintén a filmnek a köszönhetek. Hasznosak ezek a mozgóképek, hogyha okosan be tudjuk építeni a kultúránkba, mivel most már úgysem szabadulunk meg tőlük.

Egyébként, hogy legyen kicsit személyes a hangneme a blognak, egyikünk, azaz a jelen bejegyzés írója, mostantól Bécsből fog írni. De az itteni életről majd később, még nincs elég erős honvágyam hozzá...

Érzelmi késztetések

Mindig is szerettem filmeket nézni, meg persze sorozatokat. Azonban, köszönhetően annak, hogy nem vagyok a legegyszerűbb személyiség és folyton, mindenben keresem azt a pluszt, amelyet másban nem lehet megtalálni, néha nehéz dolgom van olyan filmet levadászni, amelyikben tudom, hogy nem fogok csalódni.

 A különlegeset, az egyedit, a mást, akárminél többre tudom értékelni. Azonban itt is válogatok, ugyanis a művészetben, az irodalomban, a zenében, minden emberi önkifejezésben valamilyen szinten a szépet keresem, a magasztosat, azt a töltetet, amely felszabadít és boldogít. 

Szeretem az excentrikus művészeket is (gondolok itt David Bowie-ra és Noel Fielding-re), és jól megfér bennem a változtatni vágyás a hagyománykövetéssel.  Egyszerűen nagyon tudom azt értékelni, hogyha valaki képes vállalni önmagát és félelem nélkül feltárulkozni mások előtt.

Ma egy olyan filmet néztem meg, amelyikben a főszereplőknek pont ezzel van bajuk. Azaz képtelenek olyan módon kommunikálni a külvilággal, hogy az megértse őket. Egy romantikus komédia volt, de francia. Szándékosan kerestem ennek a sajtevő nemzetnek az alkotásait, mert Amélie óta tudom, hogy nincs olyan filmjük, amelyiket ne szeretném.

 A Les émotifs anonyms (sajnos magyarul nem jelent meg és én nem akarom lefordítani a címét, de angolul Romantic Anonymous) olyan mint a csokoládé, édes, olvadós, a közepén kesernyés, de végül mégis legyőz, és megadjuk magunkat neki, akárcsak a szereplők. Nemhiába ez a hasonlat, mert a történet főhősnője egy bájos fiatal nő, aki olyan csokoládét tud készíteni mint senki, azonban az érzelmei folyton erősebbek nála és így mindig szorong. Már attól is rosszul lesz, hogyha megdicsérik a munkáját. 

A véletlen mégis összehozza őt a történet főhősével, a középkorú férfival, akinek családi csokigyára a csőd szélén van, mivel ő mindentől fél és a szorult helyzetekben az apja mondását idézi: reméljük, hogy semmi sem fog történni velünk. De mégis annyi minden fog történni! Csupa olyan dolgok, amelyeknek az a feladata, hogy megtörténjenek (főleg a romantikus vígjátékokban). Szereplőink tudják magukról, hogy hiba van a készülékben és arra törekednek, hogy megváltozzanak: pszichológushoz járnak és az anonim érzelmileg-unintelligensek körébe. Azonban mind tudjuk, hogy szinte lehetetlen megváltoznunk. Csak az lehetséges, hogy kapjunk valakit, akinek szintén vannak hasonló furcsaságai és egymásért képesek legyünk harcolni és kimerészkedni a komfortzónánkból (habár egyre jobban kezdek ebben kételkedni, de ki tudja). A film erőssége, a történet mellet, hogy nagyon jó a zenéje. Rég láttam ilyen derűs mozgóképet! Elő a csokoládéval és nézzétek meg! 

Indul!

Woody Allen, nyáron megjelent filmjében elhangzik egy nagyon jó mondat (van ott talán több is, de engedtessék meg nekem, hogy most csak ezt emeljem ki), mi szerint, akárhogy is nézzük a dolgokat, jobb híresnek lenni és gazdagnak, mint ismeretlennek és hétköznapinak. Ez pedig nagyon igaz, mert valahol, a lelke gyarló részében, mindenki szeretne híres, elismert, felismert és persze gazdag lenni.

Kikerülni a Dailymail címlapjára, amint fürdőruhában pina coladat kortyolgatunk, lapos hassal, rendezett hajjal, olyan divatház fürdőruhájában, amelyik még meg sem jelent, és majd csak két év múlva lesz elérhető a kínai utánzata a pórnépnek, maga lehet az álom. Hát nem? Főleg, hogyha egy nagyon sármos és nagyon izmos pasi is van mellettünk, legyantázott felső- és alsótesttel (pontosan megfelelve a heteroszexualitás metropolita irányzatának = metroszexuális), ugrásra készen, hogy bármit megtegyen értünk és nekünk. Ó, milyen szép élet lenne... tele megvalósítással és lényeggel.

Na de elkalandoztam, most ideje visszatérni a valóságba. A lehetőségek világában élünk, minden (majdnem) szabad, elérhető, megszerezhető és birtokolható. De mégsem... nem minden, és nem úgy, ahogy mi akarnánk. Elkezdhetnék most hisztizni, hogy de én mégis címlapra akarok kerülni, nem fog megvalósulni, vagy csak akkor, hogyha egy képszerkesztőben össze nem dobom a Blikk új főoldalát s kiteszem a Beckham és Posh esküvőiképét, Victoria fejét kivágva s beillesztve helyette a sajátomat. Ó, el sem merem képzelni, hogy milyen pompásan állnák egymásnak, mármint én és a szőke focista... s milyen cuki lányaink lennének...

De én már megint álmodozom, térjek már vissza a virtuális realitások világába s mondjam el, a lényeget. A nagy mi van ha most jön...

Mi van ha, minden ésszerűséget félretéve a semmiből híresek lehetünk. Elvégre csak erősen akarni kell, sokan ezt vallják, és a dolgok varázsütésre teljesülnek- holnap már ott fogunk ragyogni szépen, szellemileg nem épp épen, a bulvármagazinok címlapján s a mi fotóinkért fogják a legtöbbet fizetni az ügynökségek.

Mi van ha, csak az az első helyes lépés kell és utána már ott állunk csillogó piros cipőben a sárga köves úton s megyünk Óz fele? A hírnév, a megbecsülés, a gazdagság és a kellemes otthon megteremtése már magától értetődő lesz.

Ez a blog fogja ezentúl jelképezni nekünk az utat, az utat, amelyik lehet Ózba fog elvezetni, de lehet Mordor fele, sőt az is lehet, hogy Piripócson fogunk kikötni, vagy a lyukas tó fenekén, de nem számít. Ez itt kérem szépen egy történelmi pillanat, pörögjön a számláló, mert mi lesz ha...