2013. március 31., vasárnap

Megírható napjaink


Az írásban minden a nyelvvel kezdődik. A nyelv pedig hallgatással kezdődik.
- Jeanette Winterson

Az írás számomra felfedezés; és legtöbbször meglepődöm, hová vezet az út.
- Jack Dann

Az írás az egyetlen dolog, mely közben nem érzem azt, hogy valami mást kéne csinálnom.
- Gloria Steinem

Ezzel a három idézettel indítok, mert úgy érzem, ezeknél jobban talán nem is tudom kifejezni azt, amiről ennek a bejegyzésnek kellene szólnia: az írásról. Kitehetném csak ezt a pár mondatot és úgy hagynom, mert érhetővé válna a kedves olvasó előtt így is, de nekem nem ez a dolgom. Szeretném valahogy szavakba önteni azt, hogy miért is írok (írunk, ha a kedves bloggertársam nem haragszik meg, hogy többé kevésbé egy kalap alá veszem önmagammal). Mert hiszen sokan kérdezhetnék, hogy minek töltöm az időm olyansmivel, amiből semmi hasznom nem származik, úgysem lesz belőlem író és mindenféle firkálmányaimat majd öregkoromban egyedül én, ha fellapozom, de talán senki más.

Miért írok tehát? Mert kell. Mert van valahol valami ami erre ösztönöz engem. Nem áll tervemben elismert írónővé válni, lehet a már lassan 100 oldalas regényhez nem toldok hozzá soha egy szót sem, a verseim olvasatlanul állnak különböző jegyzetfüzetekben és még ezt a blogot is ki tudja, ki olvassa, ha olvassa valaki egyáltalán. De írnom (írnunk) kell, mert az a valami nem enged szótlanul maradni. Illetve talán pont a fizikai szótlanság az ami motivál. Mert ez egy gondolatmenet, amit nem szakít senki félbe, aminek kudarcát vagy sikerét nem látom saját két szememmel és emiatt nem riadok vissza a következményeitől, mert sokszor túl visszahúzódott és hallgatag vagyok, hogy ezeket kimondjam, mert talán megijeszt a saját hangom csengése, mert itt bármilyen szót kicserélhetek és addig fűzhetem a gondolataim sokaságát, amíg egy értelmes, valamire érdemes irománnyal hozakodok elő. Mert megfigyelni és elemezni jobb, mint széllel szemben harcolni és felvállalni olyan (szó-)csatákat, amelyek nem vezetnek semmire. Aztán amiután megemésztettem a dolgokat, megírva, prózai vagy lírai formában, sokkal mélyebb értelmet kölcsönözhetek a megélt szituációknak.

Miért írok továbbá? Mert ezáltal felfedezem önmagam, minden leírt szóval mélyebbre merülök saját tudatomban és felszíre tudok hozni (azt hiszem) olyan dolgokat, amelyek egy akármilyen hétköznapi beszélgetésben vagy elmélkedésben nem kapnak helyet egykönnyen. Mert az írás egy olyan út, amelynek minden percénél újabb horizontok nyílnak meg előttem és közelebb jutok ahhoz az emberhez, akivé majd egyszer, talán sok év múlva, válnom kell. Mert az írás előszőr engem formál és talán ha hallgatóságra akadnék, akkor formálhat másokat is...

Utoljára is: miért írok? Mert alkotnom kell valamit, ha csak magamnak és magamért is. Mert ilyen az ember, alkotnia kell, a lehető legönzőbb cél érdekében... Ki milyen módon és eszközökkel, de érezzük sokan, hogy alkotás a célunk, egy mikrouniverzum létrehozása ebben a végtelen univerzumban, ami mindannyiunkat körülvesz. Ezt átitatni lelkünk egy apró darabjával s már büszkén állhatunk, érezve azt, hogy a jelentéktelennek tűnő életünk kezd értelmet nyerni. Akkor sem kell megriadni, ha ezt csak mi érzékeljük és másnak fel sem tűnik. Több milliárdnyi ember között nehéz kitűnni és általános elismerést nyerni, de az igazi élet ott kezdődik, amikor megtalálájuk magunkban az értéket és megpróbáljuk ezt hűen szolgálni, legyen ez írás által, vagy azzal a kifejező eszközzel amelyet a sors a kezünkbe helyezett.


Egyúttal én és bloggertársam nevében szeretnék Áldott, Békés Húsvétot kívánni minden kedves olvasónknak!

2013. március 25., hétfő

Mesésen zenés


Velem az a helyzet, hogy mindig hamarabb felismerem azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek. Valószínűleg azért is, mert válogatós vagyok és maximalista, de a lehető legjobb értelemben. Jó klisésen fogalmazva, keresem az eltérőt, a mást.

Ebből kifolyólag, na meg persze abból is, hogy még saját magamat sem ismertem elég jól, viszonylag sokáig nem volt kedvenc énekesem, együttesem. Emlékszem, az osztálytársaim kívülről fújták az aktuális román és angol slágereket, de valahogy engem nem kapott el a hév, hogy Britney Spearst hallgassak, vagy a spanyol együttest, amelyiknek nem tudom a nevét, de nagyon felkapott volt a 2000-es évek elején, (itt blogertársam segítségét kérem, mert ő tudja a nevüket) vagy valami rock zenekart, s ezt öltözködésileg is kimutassam.
A változás olyan hetedikes korom körül állt be, amikor is kaptunk egy zenékkel teli CD-t az ismerőseinktől. Akkor ismertem és kedveltem meg nagyon Ákos zenéit (Vicces volt, hogy nyolcadik osztály végén mindenki csak egy darab zeneszámot ismert Ákostól...nem kell leírjam, hogy melyiket.)

További zenei érésemhez már filmek kapcsolhatóak. Valamikor 9-10. osztályban a blogertársam ajánlatára megnéztem az Across the Universe-t. Nagyon nem tetszett az elején, de végül a kedvenc filmjeim képzeletbeli listáján, bekerült az első tízbe. Mivel az említett alkotás Beatles dalokat dolgoz fel, magától értetődő, hogy elkezdett érdekelni  a híres fiúbanda. S nagyon megszerettem őket, az egész hatvanas-hetvenes évekkel együtt. Jött a hippie korszakom, persze csak kiegyensúlyozottan, virágok, színek és jó zene. A tudatmódosító szereknek nem vagyok híve, gyakorolják csak mások.

A The Police-hoz, meg Stinghez nem kellett film, hogy megszeressem. Az Englishman in New York-tól kezdve visszafele haladtam időben, s fedeztem fel, milyen jó a Roxanne és a Don’t stand so close to me, meg a Synchronicity.  Ezeket a számokat 15-16 évesen meg lehet érteni, de semmiképpen sem előtte. Ennek tudatában pedig nem csodálkozom, hogy nem hamarabb lettem igazán zenefüggő. A popzene háromnegyedének k(n)edvesen alattomos, szexuális tartalommal telített szövege van. Nem kell az ilyesmivel 10 évesen szembesülni, és persze értelmezni sem lehet gyerekfejjel.

Nálam pedig a megkedvelés előfeltétele a megértés. A zenével is közölni akarnak valamit azok a művészemberek, ismerni kell a szöveget! (Persze itt nem a slágergyárosokra gondolok s a kamaszkorban leragadt énekesekre.)

David Bowie-t már említettem itt egy bejegyzésben, igen, ő az az énekes, akitől, még mindig megszállott vagyok. Az új albumát is megvettem, pedig eddig csak Ákost és a Florence and the Machine nevű együttest támogattam ilyen nagylelkűen. Viszont David Bowie visszatéréséért ennyivel tartoztam a zeneiparnak, s neki. Egy filmsorozat hívta fel a figyelmemet rá, tekintve, hogy addig csak a Heroes számát ismertem, mert nálunk ő nem divat. Sőt, úgy egész Közép- és Kelet-Európában nem az, ami igen kár. A lejátszási listám pedig megtelt Ziggyvel, s az összes többi korszakával.

A felsoroltak, nagyon nem vallanak egy mai huszonéves ízlésére, tudom, de örvendek neki. Elégtétel, hogy mást szeretek, mint a nagy többség. Nekem ebből áll a hiúságom  Azonban vannak kortárs zenei kedvenceim is, például Noel Gallagher új bandájának albuma nagyon megfogott, vagy a fentebb említett Florence and the Machine.
Hangulatonként pedig változó, hogy ezek mellé még mit hallgatok, de sokszor jazzt... 

2013. március 17., vasárnap

Szabadidő kedzőknek


Bár időnként mindannyian vágyunk egy kis egyedüllétre, azért túl sok magány meg tud ártani. Látom körülöttem azokat, akiknek nincs foglalatosságuk és könnyű levonni a következtetést. Senki nincs annyira jó viszonyban saját magával, hogy az idejének nagyrészét kettesben tölthesse el az aleteregojával. Persze van egy megoldás arra, hogy ne a barátaink, családtagjaink nyakába kelljen varrnunk magunkat amikor nagyobb adag szabadidővel ajándékoz meg a sors. Ezt is tudom tapasztalatból, mert néha találkoztam olyan reakciókkal, hogy 'ezt csak ezért akarod csinálni, mert unatkozol...' Hát kérem szépen ez nem kellemes, de nem kezelhetetlen helyzet. Azt is tudom milyen rossz, amikor valaki állandóan nyaggat, hogy gyere ülj velem, mert olyan rossz egyedül lenni. A tétlenség tényleg idegőlő tevékenység!

Hát kérem szépen alásan, nem olyan rossz a négy fal közt kuksolni, ha az ember lefoglalja magát (és itt nem arra gondolok, hogy kezdjen el egyedül beszélni, mert annak előbb utóbb nem lesz jó vége!). Hobbikra gondolok. Valamilyen foglalkozásra, amit az ember szívesen űz és ami kikapcsolja. Manapság sok munkahely olyan elfoglaltságokat igényel, amelyeknek nem látjuk konkrétan az eredményét. Ez pedig rossz, mert mindenkinek néha szüksége van arra, hogy lássa, a két keze munkája mit tud összekovácsolni és büszkén nézhessen apró (vagy kevésbé) kreációjára. Elégedettségi érzetet nyújt egy ilyen akármilyen kicsinynek tűnő siker. Manapság nekem is kevesebb időm van kreatívkodni, mert bölcsész létemre állandóan a könyveket kell bújnom, de annál nagyobb öröm, ha valamit készíthetek.

Úgyhogy bárki aki azt gondolja, nehéz egy olyan napot túlélnie, ha éppen akad pár szabad órája amikor nem köröz körülötte egyetlen olyan lény sem, akit hétköznapiasan embernek nevezünk, nézzen szét a házban, keresgéljen a neten és találjon magának egy hobbit. Igazán terápiás hatása van...

2013. március 10., vasárnap

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)
A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.
Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

2013. március 3., vasárnap

Második esély?


Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  
  
Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.