Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

A sötétségbe! Világos?

Bloggertársam előző bejegyzése az utazásról szólt (aki még nem olvasta, gyorsan pótolja). Most pedig az én írásom is erről fog szólni. Azonban egy nagyon jellegzetes különbséggel: én nemcsak a térbeli, hanem az időbeli utazás szépségeit is szeretném kiemelni.

Mivel nem parkol egy TARDIS, vagy akármilyen más típusú időgép sehol a házamban, meg úgy másnak sincs ilyen kelléke, ha erre a fajta kalandra szeretnénk vállalkozni, le kell üljünk egy könyv, vagy egy film elé. 

Kiderülhetett már, vagy ha nem, akkor most mindenki megtudhatja: sci-fi (ejtsd: száj-fáj, mert a szki-fitől a fül fáj) rajongó vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, sőt, a Star Wars-t is csak valamikor réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) láttam s újra meg kellene nézzem.

Könyvek közül a Douglas Adams műveiből olvastam, s azt ajánlani is tudom (Galaxis útikalauz stopposoknak!). Aztán pedig ott van a Doctor Who, ikonikus brit  filmsorozat, amelyik már 50 éve (pár év kihagyással) meséli az egyetlen (nem épp, de hosszú lenne a magyarázat) életben maradt Time Lord (Idő Lord) kalandjait. 

Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon nehéz kizárni a valóság mellé beférkőzött fantáziavilágot. Komolyan! Folyton feltűnnek helyzetek, amelyek eszünkbe juttatnak egy idézetet, jelenetet a kedvenc fikciónkból, elvégre minden képzeletbeli a valóságból táplálkozik. Nagy sajnálatunkra pedig nem fordítva... 

Most pedig szeretnék egy mozifilmet is ajánlani. Ha valaki ici-picit is vonzódik a fentebb emlegetett műfajhoz,  az siessen és nézze meg a moziban az új Star Trek-et! Egy színvonalas film, nagyon jó színészekkel (jó na, itt főleg Benedict Cumberbatch-re gondolok). A történet pedig annak is élvezhető, aki nem látta a régi szériát vagy netalán a 2009-es új részt. A mellékszereplőket is élveztem, Simon Pegg, a köztudott geek színész, hozta a tőle elvárható vicces alakítást (az űrhajón futkosáskor pedig akaratlanul is a Run Fatboy Run ugrott be). Titkon én az antagonistával tartottam, legyen akármilyen sármos is Kirk kapitány, meg a világpusztító tervével. Jó lenne olyan filmet is megnézni, amelyik nem a nézők elvárásait szolgálja ki, hanem tényleges pusztítást hagy maga után, meg persze olyat is, ahol a Földön kívüli lények nem mind emberszabásúak. Csak aztán ilyesmire senki nem kíváncsi. Ezeken kívül, ez volt eddig a legjobb 3D-s film, amit láttam: itt éreztem, hogy tényleg hozzáad a filmélményhez, nem csupán követi a trendet a nagyobb bevétel reményében. 

Egyik bejegyzésemben említettem, hogy nem ismerek magyar videóbloggereket. Na, a helyzet változott azóta, és ennek én örvendek a legjobban. Ha pedig nem lettem volna eléggé meggyőző, hogy megéri a Star Trek -et megnézi, itt egy kiváló értékelés. 

Magamnak hiába mind ígérgetek

Mindenki életében vannak olyan momentumok, amikor keményen megfogad dolgokat.

Mától nem cigizek, holnap elkezdek fogyókúrázni, mától kevesebb időt töltök el a képernyő előtt és többet sétálok, többször mondok igent dolgokra, nem rágom többet a körmöm, korán lefekszem, és a felsorolást folytathatnám a végtelenségig. De nem szükséges, mert olyasmi ez, ami mindenkinek ismerős. Viszont még egyet be kell írjak, mert különös fontossággal bír számomra: mától nem kések többet! (Ó, hányszor megígértem ezt már, de a megvalósítása folyton késik, valamilyen genetikailag örökölt családi tradíció miatt.)

Tavaly, ez idő tájt, megfogadtam valamit. Nem volt életbevágó, vagy borzasztó fontossággal bíró, csak éppen annyi, hogy idén biza nem fogom megnézni az Euróvíziót. Az ok egyszerű: egy nagy hülyeség és nem fogok rá időt vesztegetni. A nagy csillogás el akarja hitetni a TV nézőkkel, hogy minden rendben van, a világok legjobbikában. Milyen gondok is érinthetnének egy olyan földrészt, amelynek nemzetei ilyen összetartóak és ennyire egységben élnek? (A szlogenjük is magáért beszél: We are one.)

Azonban be kell jelentsem, magamnak meg szégyenkezve kell bevalljam, hogy nem fogom betartani a fogadalmamat. Ugyanis 14/16/18-án este nagy valószínűséggel a TV előtt fogok kuksolni és Európa országainak a színpadon ugrándozó és énekelgető tehetségeit fogom bámulni (és persze első látásra és hallásra, teljesen alaptalanul bénának és tehetségtelennek titulálni egyeseket, mert az én ízlésemnek tényleg azok). Titkon pedig remélem, hogy Byealex igenis bejut a döntőbe és nem a Compact Discos eredményt hozza, habár tudom jól, hogy nincsenek olyan haverállamai Magyarországnak (tessék elemezni a képet), hogy ez nagyon lehetséges legyen. De mégis, bízom, hogy idén más lesz. Aztán a műsor után mérgelődöm egy adagot, s újra megfogadom, hogy jövőre aztán biztos nem! Illene a román fellépőt is megemlítenem, csak  vele úgy vagyok, hogy a nemtetszésemet kategorizálni és megcímkézni sem tudom. Túl távol esik az én ízlésemtől az egész ember és amit énekel is, egyszerűen túl nagy luxus lenne időt abba belefektetni, hogy utánanézzek egyéb fellépéseinek vagy zeneszámainak.

Nem egyszerű ellenállni a magába szippantó, fogyasztói társadalom diktálta megszokásoknak. Viszont, amíg nem hagyjuk magunkat becsapni, nincs gond.

Jobban belegondolva, azért olyan zenészek is feltűntek az évek folyamán, akiknek minőségi zenéjük van. Ilyen például Raphael Gualazzi, Nina Zilli és Alexander Rybak, és ide nem azt a számot linkeltem, amelyikkel a versenyen felléptek. Érdemes belehallgatni a munkáikba, mert színes, tehetséges, ügyes és sokoldalú művészek, s az olasz nyelv olyan szép.

Holnapra pedig bevásárolok pattogatott kukoricával s kényelembe helyezem magam a kék doboz előtt...

Mutasd a tehetséged!

Valamihez mindenki ért. Ez eléggé köztudott tény. A tehetség megnyilvánulása azonban mindenkinél más szintű. Van akin jobban kiüt, más pedig csak szenved tőle, és emiatt jobban tenné, hogyha nem erőltetné az önkifejezés akármelyik formáját. Ezzel viszont gondok vannak, mert igen kevesen ismerik fel, hogy tényleg annyira minőségen aluli, amit nyújtanak. Azonban a blogbejegyzésem, amely pár napot késett, hanyagságom és egy másik írásom miatt, nem a rosszul sikerült "tehetségekről" fog szólni.

Sőt, ellenkezőleg! Bloggertársamnak köszönhetően pár hónapja elkezdtem felfedezni a Youtube közösség híres videóbloggereit. Azt persze említenem sem kell, hogy a fura szigetlakókat, azaz az angolokat, nem pedig a másik kontinensbelieket. Biztos közöttük is vannak tehetségesek, de én már csak ilyen anglofón vagyok, a British accent szerintem sokkal vonzóbb. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajta hobbit, nyelvi szinten is tanulni lehet a videoblogokból, ezen felül pedig okosan eltöltött időpocsékolás. Ugyanis, azok a bloggerek, akik kicsit is adnak magukra, csak jól felépített, megszerkesztett videót töltenek fel, olyat, amelyiknek témája, mondanivalója van. 

Ezen felül, azért is tudom tisztelni őket, mert ki mernek állni arccal-hanggal a nyilvánosság elé. Hiszen tudom, hogy sokkal könnyebb a billentyűk mögül osztani az észt. 

Látva Charlie-t, Carrie-t, Alex Day-t és a többi kedves, bolondos fiatalt, nekem is kedvem támadt belekóstolni a Youtube-világba. A nagy bökkenő ezzel csupán az, hogy nincs videokamerám. Tovább nem merek belegondolni, hogy mit tartogathat egy ilyen élet magában, főleg, hogyha valaki befut. Persze a siker sem borítékolható előre. 

A gondolattal viszont jó eljátszadozni, ahogy a forgatókönyv ötletekkel is. Elvégre mindig is nagyon közel állt hozzám a filmes média, ha a szülővárosomban jobb egyetemi szak lett volna ilyen témakörrel, lehet, hogy oda iratkoztam volna be. 

Mielőtt a különböző felvevőkütyük után néznék, és tényleg ilyesmibe belevágnék, az lenne a kérdésem, hogy vannak-e egyáltalán jó magyar videóbloggerek? Ha pedig igen, kik azok? 

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Második esély?

Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  

  

Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.