2013. október 4., péntek

Sütve-főve

Eltelt a nyár, s már jól benne vagyunk az őszben is. A nap még forrón süt és rájöttem, hogy szeretem ezt az időt. Szeretem a színeit, a város hangulatát és még a hideget is el fogom viselni valahogy (a nyári ruháimat viszont fájó szívvel cserélem le a vastagabb kardigánokra, pulóverekre).
Ez a bejegyzés pedig nem arról akart szólni, amiről most fog. Olaszországról akartam írni, arról a kis szeletéről amelyet láttam, megtapasztaltam s éreztem: Toszkánáról. A firenzei emberforgatagról, Dávid kezéről, az esti Piazza del Camporól Sienaban, amikor fügés-áfonyás fagylaltot ettem, Luccaról, ahol olaszoknál laktunk és minden más apróságról.
Ehelyett írni fogok a főzésről és az evésről. Mert mindkettőt leírhatatlanul szeretem. Mikor leültem ide, hogy összeszedjem a gondolataim és az úton firkantott jegyzeteim megcsapott a vanília szaga s akkor eldőlt: ez a bejegyzés ételről fog szólni. Kölesfelfújtat készítek éppen, még hűl és így van időm írni. A sárga, kerek és apró szemeket tejben kell megfőzni és én a nagyobb élvezet érdekében vaníliarúdból kihámozott fekete, olajos magocskákat is főztem bele. Így szívódott bele a kezembe az illata, ezt éreztem meg (többszöri kézmosás után is) s győzött meg arról, hogy megváltoztassam irományom tartalmát. Sok mindenben bonyolult vagyok, az evésben viszont nem. Ott nem válogatok. Persze van amit jobban szeretek, míg más dolgokat kevésbé, azonban ez egy olyan terület nekem, ahol nem szoktam fintorogni (túl sokat).
Az evés mellett viszont szeretek főzni, sütni is. Főzni talán jobban is, mivel akkor erőteljesebben érződik az összetevők szaga, jobban nyomon lehet követni a változásokat is. Készíteni akármit is, amiről tudod, hogy a te fáradságod van benne, a saját elképzeléseid valósítod meg bennük, felszabadító. Ha pedig mindezt meg is lehet enni, akkor duplán az.
A fűszerek meg külön fejezet. Az étel akkor igazán jó, hogyha a tradicionális són, borson és pirospaprikán kívül mással is ízesítjük. Majoránnával, bazsalikommal, köménnyel, fahéjjal, kurkumával vagy kardámommal, csak keverjünk bele valamit, amely új ízvilágot hoz létre.
Nagy ételköltemények elkészítésére nem vagyok képes, de hajlandó sem. Ha valami bonyolultat kívánunk, hát megehetjük étteremben. De minden alapvetőt meg tudok főzni, sütni, sőt egy recept után is tudok dolgozni és egyre jobban érzem, hogy az ilyen tudás is szükséges- nőknek s férfiaknak egyaránt. Jó volt látni, hogy olaszországi szállásadónk, egy fiatal srác, milyen otthonosan mozgott konyhájában és nem húzta az orrát, hogy neki főzni kell. Sőt ez volt a természetes. Nem értem, hogy erre fele miért nem így nevelik fiaikat (és lányaikat) az anyák...
Végül is, aki főzni tud, az csak jól járhat, saját hasa szempontjából biztosan. S mivel nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk, én most le is zárom ezt a bejegyzést és megyek falni valamit!