Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:
Kedves én a múltban,
a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni.
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek.
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni.
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.
Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!
Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!
2014. szeptember 15., hétfő
Levél a 16 éves énemnek
Címkék:
bizonytalanság,
boldogsáskeresés,
emberek,
érdeklődés,
gondolkodás,
jellemzés,
jövőkép,
szabadidő,
szeretet,
tanács,
tanulás,
tervek,
útkeresés,
zene
2014. március 27., csütörtök
Hol keressük a nagy Ő-t (vagy valami ilyensmi)
Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú
tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a
tizenéves énem elképzeléseit.
Mert nemrég volt az biza, hogy még
egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem
Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy
éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és
Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë
testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a
magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de
ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De
mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket
saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan
megváltozik a nézőpontunk.
Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és
sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap,
fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami
megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ
a kérdéseimre.
Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.
S akkor most beszéljünk egy kicsit a
nagy Ő-ről.
Ezek után akkor nincsen nagy Ő
sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan
minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott
lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé
önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol
bennünket, az a tér, ami maga a
kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem
egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy
számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz
megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem mert megváltozunk. Konstans módon - napról
napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap
felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy
távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy
cseppnyi változást.
Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba
akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő
koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem
tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen
kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak,
mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik
megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és
mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak,
amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta
fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.
Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az
azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan
konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom,
hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez,
nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő
potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.
Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést,
nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a
varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk
létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak
során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt,
ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két
változó entitás között.
2014. február 11., kedd
Elmacskásodás
Az úgy kezdődött, hogy múlt év augusztusának elején a kutyáink éktelenül ugatni kezdtek, s most kimondottan látható oka is volt a dühüknek. Az udvarunkon ugyanis egy macska, számba sem véve a "véreb" pulikat, fogta magát, s megkölyközött. Pár hétig észrevétlen is volt, mert a megtalált kiscicák lehettek már 3 hetesek, szemükkel nagy ijedten pislogtak a hangos akcióban, de járni azért még nem tudtak olyan fürgén.
Fogtuk a kutyákat, felzártuk, persze ettől még kíváncsibbak lettek, kitakarítottuk a macskák kuckóját és vittünk ételt az anyjuknak. Hát az anyjuk, vagy a dajka, mai napig nem tudjuk a családfát, mert több felnőtt egyed is vigyázott a három cicára, a kaját megette, a tejet megitta, s kölykeit elvitte. Nem is jobb helyre, mint le a kertbe, minden féle lim-lom közé. Következő nap, a kutyáink hősies segítségével megkerestük őket, s visszavittük az előző kis fészkükbe, de az anyjuk nem értett egyet a mi nevelési módszerünkkel, ugyanis estére megint elvitte a kölykeit. Igen ám, de egyet otthagyott, méghozzá a szürke, fehér zoknis kiscicát, amelyik, be kell valljam, a kedvenckénk volt (a másik kettő fekete volt). Különböző rémtörténetek olvasása után, úgy határoztunk, hogy biza felhozzuk. Éjjel próbáltunk kis tejet beletuszkolni, de nem ment. El is voltunk keseredve, de Mirci (vagy Piszu... nem voltunk kreatívak a névadásban) megoldotta a problémát, ugyanis következő nap reggel már csámcsogta a pástétomot. A macskakajára is hamar rászokott, de egyébként nem válogat, mert még a céklát is megeszi.
Sok háziállatunk volt, de bent, a teknősökön kívül, akik technikai okokból a fürdőben laknak télen (nyáron a kertben napoznak), semmit nem tartottunk. A szüleim különben is, megrögzött macska ellenesek voltak, egészen tavaly nyárig. Mirci ugyanis mindenkit a bűvkörébe csalt, még bloggertársamat is, aki szintén nagy macska ellenes. Neki valahogy elnézzük a sok hülyeséget, mert fel tud vidítani. Parádésan tud szaladgálni, amikor bevadul és a képzeletbeli vacsorát kergeti. A szőnyegekkel is meg szokta vívni macska-harcait, másodpercek alatt össze tudja húzni. Idegességében, amikor kizárjuk egy-egy szobából, pedig méltóságteljes karmolásokat tud hagyni a falon. Azonban, mindent meg lehet bocsátani neki, amikor kedvesen, hízelegve felugrik az öledbe s elkezd dorombolni, mert akkor érzed, hogy kiváltságos vagy. A macska rád szánja idejét (hogy szundítson egyet jó kényelmesen).
Gerald Durrell szerint a ház, nem otthon, amíg nincs kutyád. Ezzel nagyon egyetértek, de még azt is hozzá kell fűzni, hogy ha sokat akarsz nevetni, be kell szerezz egy macskát is.
Fogtuk a kutyákat, felzártuk, persze ettől még kíváncsibbak lettek, kitakarítottuk a macskák kuckóját és vittünk ételt az anyjuknak. Hát az anyjuk, vagy a dajka, mai napig nem tudjuk a családfát, mert több felnőtt egyed is vigyázott a három cicára, a kaját megette, a tejet megitta, s kölykeit elvitte. Nem is jobb helyre, mint le a kertbe, minden féle lim-lom közé. Következő nap, a kutyáink hősies segítségével megkerestük őket, s visszavittük az előző kis fészkükbe, de az anyjuk nem értett egyet a mi nevelési módszerünkkel, ugyanis estére megint elvitte a kölykeit. Igen ám, de egyet otthagyott, méghozzá a szürke, fehér zoknis kiscicát, amelyik, be kell valljam, a kedvenckénk volt (a másik kettő fekete volt). Különböző rémtörténetek olvasása után, úgy határoztunk, hogy biza felhozzuk. Éjjel próbáltunk kis tejet beletuszkolni, de nem ment. El is voltunk keseredve, de Mirci (vagy Piszu... nem voltunk kreatívak a névadásban) megoldotta a problémát, ugyanis következő nap reggel már csámcsogta a pástétomot. A macskakajára is hamar rászokott, de egyébként nem válogat, mert még a céklát is megeszi.
Sok háziállatunk volt, de bent, a teknősökön kívül, akik technikai okokból a fürdőben laknak télen (nyáron a kertben napoznak), semmit nem tartottunk. A szüleim különben is, megrögzött macska ellenesek voltak, egészen tavaly nyárig. Mirci ugyanis mindenkit a bűvkörébe csalt, még bloggertársamat is, aki szintén nagy macska ellenes. Neki valahogy elnézzük a sok hülyeséget, mert fel tud vidítani. Parádésan tud szaladgálni, amikor bevadul és a képzeletbeli vacsorát kergeti. A szőnyegekkel is meg szokta vívni macska-harcait, másodpercek alatt össze tudja húzni. Idegességében, amikor kizárjuk egy-egy szobából, pedig méltóságteljes karmolásokat tud hagyni a falon. Azonban, mindent meg lehet bocsátani neki, amikor kedvesen, hízelegve felugrik az öledbe s elkezd dorombolni, mert akkor érzed, hogy kiváltságos vagy. A macska rád szánja idejét (hogy szundítson egyet jó kényelmesen).
Gerald Durrell szerint a ház, nem otthon, amíg nincs kutyád. Ezzel nagyon egyetértek, de még azt is hozzá kell fűzni, hogy ha sokat akarsz nevetni, be kell szerezz egy macskát is.
2013. november 28., csütörtök
Véres ügy?
Bocsánatot kell kérnem előszőr is a
kedves olvasóktól, akik nem láthattak semmi féle új elmélkedést a blogon
becsületesen sok ideje, de kissé elfoglalt időszakunk volt, ezért maradt el az
irogatás.
Többek között, heteken keresztül
hegyeznem kellett a szemfogaim, hogy meg tudjak felelni a nyugat európai
barátaink elvárásainak. Felváltva bloggertársamat, most én koptathatom a
császárváros egyetemének padjait, immáron két hónapja, és meg kell mondanom, az
itteniek, s egyazon halmazhoz tartozó ideiglenes itteniek (erasmusosok)
tökéletesen párhuzamosak azzal, hogy én mi vagyok s honnan jövök. Illetve, azt
tudják hogy mi vagyok, csak az előtte levő jelzőkkel akadnak apróbb problémák,
mivelhogy én Romániában élő, magyar, erdélyi vámpír vagyok. Persze az egyedüli,
amit mindenki feltételez rólam első perctől kezdve, hogy azok köző a kedves
vérszívó lények közé tartozom, akik (legjobb esetben) lángra lobbannak a
napfényben (legrosszabb esetben pedig csillog a bőrük, mint valami csillámporos
gödörbe ejtett kínai csupasz kutyáknak). De azt, hogy most én mért mondom, hogy
magyar vagyok, ha Romániából csöppentem ide, senki sem érti meg, hiába kezdek
bele a History Class for Dummies prédikációmba,
mert utána is ugyanannyira fogják érteni a dolgokat, mint előtte. A tavaly
kaptam egyik közösségi oldalon egy random üzenetet egy ismeretlen személytől,
hogy Hello, Dracula! Akkor szívesen felköltöttem volna Bram Stokert a
koporsójából, hogy megmondjam neki, hogy takarodjon az anyja irányába. Azt,
hogy az amerikaiak, pardon my French, fődbunkók, megértem, sőt, még a nagyon
nyugatiakat is, de amikor az osztráknak kell ezt elmagyaráznom, ledöbbenek
kissé, hogy ezek a saját országuk történelmét is egy ilyen kulcsszavas
verzióban tanulták meg? Mindegy, nem az én dolgom ítélkezni, ez inkább csak egy
tényállás bemutatása akart lenni.
Mert biza eddig akárkivel találkoztam,
mindenki nagyon kedves volt és barátságos, még a hidegnek nevezett itteni
emberek is, kimondottan könnyen ment a barátkozás, s amiután háromszor
elmagyaráztam, hogy engem esznek-e vagy isznak, legalább közös kompromisszum
alapján megamaradtam erdélyi magyar
vámpírnak. Egy biztos, legalább Kristen Stewartnál én is képes lennék
hitelesebben eljátszani a szerepet. Vagy nem?
2013. október 4., péntek
Sütve-főve
Eltelt a nyár, s már jól benne vagyunk az őszben is. A nap még forrón süt és rájöttem, hogy szeretem ezt az időt. Szeretem a színeit, a város hangulatát és még a hideget is el fogom viselni valahogy (a nyári ruháimat viszont fájó szívvel cserélem le a vastagabb kardigánokra, pulóverekre).
Ez a bejegyzés pedig nem arról akart szólni, amiről most fog. Olaszországról akartam írni, arról a kis szeletéről amelyet láttam, megtapasztaltam s éreztem: Toszkánáról. A firenzei emberforgatagról, Dávid kezéről, az esti Piazza del Camporól Sienaban, amikor fügés-áfonyás fagylaltot ettem, Luccaról, ahol olaszoknál laktunk és minden más apróságról.
Ehelyett írni fogok a főzésről és az evésről. Mert mindkettőt leírhatatlanul szeretem. Mikor leültem ide, hogy összeszedjem a gondolataim és az úton firkantott jegyzeteim megcsapott a vanília szaga s akkor eldőlt: ez a bejegyzés ételről fog szólni. Kölesfelfújtat készítek éppen, még hűl és így van időm írni. A sárga, kerek és apró szemeket tejben kell megfőzni és én a nagyobb élvezet érdekében vaníliarúdból kihámozott fekete, olajos magocskákat is főztem bele. Így szívódott bele a kezembe az illata, ezt éreztem meg (többszöri kézmosás után is) s győzött meg arról, hogy megváltoztassam irományom tartalmát. Sok mindenben bonyolult vagyok, az evésben viszont nem. Ott nem válogatok. Persze van amit jobban szeretek, míg más dolgokat kevésbé, azonban ez egy olyan terület nekem, ahol nem szoktam fintorogni (túl sokat).
Az evés mellett viszont szeretek főzni, sütni is. Főzni talán jobban is, mivel akkor erőteljesebben érződik az összetevők szaga, jobban nyomon lehet követni a változásokat is. Készíteni akármit is, amiről tudod, hogy a te fáradságod van benne, a saját elképzeléseid valósítod meg bennük, felszabadító. Ha pedig mindezt meg is lehet enni, akkor duplán az.
A fűszerek meg külön fejezet. Az étel akkor igazán jó, hogyha a tradicionális són, borson és pirospaprikán kívül mással is ízesítjük. Majoránnával, bazsalikommal, köménnyel, fahéjjal, kurkumával vagy kardámommal, csak keverjünk bele valamit, amely új ízvilágot hoz létre.
Nagy ételköltemények elkészítésére nem vagyok képes, de hajlandó sem. Ha valami bonyolultat kívánunk, hát megehetjük étteremben. De minden alapvetőt meg tudok főzni, sütni, sőt egy recept után is tudok dolgozni és egyre jobban érzem, hogy az ilyen tudás is szükséges- nőknek s férfiaknak egyaránt. Jó volt látni, hogy olaszországi szállásadónk, egy fiatal srác, milyen otthonosan mozgott konyhájában és nem húzta az orrát, hogy neki főzni kell. Sőt ez volt a természetes. Nem értem, hogy erre fele miért nem így nevelik fiaikat (és lányaikat) az anyák...
Végül is, aki főzni tud, az csak jól járhat, saját hasa szempontjából biztosan. S mivel nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk, én most le is zárom ezt a bejegyzést és megyek falni valamit!
Ez a bejegyzés pedig nem arról akart szólni, amiről most fog. Olaszországról akartam írni, arról a kis szeletéről amelyet láttam, megtapasztaltam s éreztem: Toszkánáról. A firenzei emberforgatagról, Dávid kezéről, az esti Piazza del Camporól Sienaban, amikor fügés-áfonyás fagylaltot ettem, Luccaról, ahol olaszoknál laktunk és minden más apróságról.
Ehelyett írni fogok a főzésről és az evésről. Mert mindkettőt leírhatatlanul szeretem. Mikor leültem ide, hogy összeszedjem a gondolataim és az úton firkantott jegyzeteim megcsapott a vanília szaga s akkor eldőlt: ez a bejegyzés ételről fog szólni. Kölesfelfújtat készítek éppen, még hűl és így van időm írni. A sárga, kerek és apró szemeket tejben kell megfőzni és én a nagyobb élvezet érdekében vaníliarúdból kihámozott fekete, olajos magocskákat is főztem bele. Így szívódott bele a kezembe az illata, ezt éreztem meg (többszöri kézmosás után is) s győzött meg arról, hogy megváltoztassam irományom tartalmát. Sok mindenben bonyolult vagyok, az evésben viszont nem. Ott nem válogatok. Persze van amit jobban szeretek, míg más dolgokat kevésbé, azonban ez egy olyan terület nekem, ahol nem szoktam fintorogni (túl sokat).
Az evés mellett viszont szeretek főzni, sütni is. Főzni talán jobban is, mivel akkor erőteljesebben érződik az összetevők szaga, jobban nyomon lehet követni a változásokat is. Készíteni akármit is, amiről tudod, hogy a te fáradságod van benne, a saját elképzeléseid valósítod meg bennük, felszabadító. Ha pedig mindezt meg is lehet enni, akkor duplán az.
A fűszerek meg külön fejezet. Az étel akkor igazán jó, hogyha a tradicionális són, borson és pirospaprikán kívül mással is ízesítjük. Majoránnával, bazsalikommal, köménnyel, fahéjjal, kurkumával vagy kardámommal, csak keverjünk bele valamit, amely új ízvilágot hoz létre.
Nagy ételköltemények elkészítésére nem vagyok képes, de hajlandó sem. Ha valami bonyolultat kívánunk, hát megehetjük étteremben. De minden alapvetőt meg tudok főzni, sütni, sőt egy recept után is tudok dolgozni és egyre jobban érzem, hogy az ilyen tudás is szükséges- nőknek s férfiaknak egyaránt. Jó volt látni, hogy olaszországi szállásadónk, egy fiatal srác, milyen otthonosan mozgott konyhájában és nem húzta az orrát, hogy neki főzni kell. Sőt ez volt a természetes. Nem értem, hogy erre fele miért nem így nevelik fiaikat (és lányaikat) az anyák...
Végül is, aki főzni tud, az csak jól járhat, saját hasa szempontjából biztosan. S mivel nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk, én most le is zárom ezt a bejegyzést és megyek falni valamit!
2013. augusztus 29., csütörtök
IV. Kolozsvári Magyar Napok
Vannak olyan dolgok, nevezzük inkább fogalmaknak, amelyeket igen nehéz megélni,
megtapasztalni. Sok ezek közül száz éve még erősen élt, gondolok itt a hitre,
nemzet iránti odaadásra, etnikai megkülönböztetésekre, nemek közötti hátrányos
megkülönböztetésre. Aztán múlt az idő és sok minden háttérbe szorult,
veszített a jelentőségéből vagy másnak adta át a helyét.
A közösséghez tartozás is szerintem egy ilyen fogalom, amelyiket nehéz
megélni, sőt így a 21. században már egyre nehezebb, hiszen lépten-nyomon
mindenhonnan az folyik, hogy TE mit kell tegyél, hogy SAJÁT álmaid és MAGAD
megvalósítsd. Arról már nem szólnak, hogy bizony jobban lehet boldogulni, ha
tudjuk, tartozunk valahova, egy olyan közegbe, amelyik konstans módon létezik.
Idén, a Kolozsvári Magyar Napokon nekem sikerült megtapasztalni, és
mondanom sem kell milyen örömmel s megnyugvással töltött el, hogy biza
Kolozsvárnak (s Erdélynek is) van egy olyan magyar közössége, amelyikbe
tartozni lehet, mert létezik, él és nem fél megmutatni magát.
Sokszor gondolkodtam már el azon, hogyan magyarázhatnám meg annak a
magyarországi családi barátunknak azt, hogy a nacionalizmus kifejezés nem
pejoratív értelmű, hogy a nemzeti hovatartozást éltetni kell és továbbadni
gyerekeinknek, hogy mind tudjuk és tudják majd, honnan jöttünk és mik vagyunk.
De sajnos azt egy anyaországi sosem fogja átérezni és megérteni, hogy mekkora
kincs lehet egy határon túli, kisebbségben élő magyarnak, hogy küzdhet az
összetartásért. Nem nagy és megvalósíthatatlan tervekkel, csupán apró
lépésekkel, hogy elmegy a március 15-én megtartott megemlékezésre vagy
látogatja azt a rengeteg programot, kihasználja a lehetőségeket amelyeket a
nagyobb hatalommal rendelkezők a magyarságnak akarnak nyújtani. A nacionalizmus
számomra nem más, mint szeretni nemzetünket, múltunkat és történelmünket és
kiállni mellette, nem végletekbe menően, hanem csak addig, amíg érezzük, ennek
így kell lennie. Túlzottan liberális barátunk háborog, miért kaphatunk
állampolgárságot (és szemrebbenés nélkül bevallja, hogy ő biza nem támogatta a
határozatot), de nem érti, ennek az előrelépésnek a jelképes erejét.
De semmiképp sem szeretnék ezen a témán elidőzni, nincs ennek itt sem helye,
sem ideje. Az elmúlt héten megint meggyőződtem róla, mennyire jó erdélyi
magyarnak lenni. Most már elmesélhetem annak a kedves ismerősnek, hogy igenis
fontos itt mindnyájunknak a magyarság, fontos, hogy egy néphez tartozunk, és ha
talán cáfolná, elmesélném miként énekelte a kincses város főterén, a Kolozsvári
Magyar Napok alkalmával összegyűlt több tízezer ember a Himnuszt és, hogy
akkor, a tömeg közepében mennyire jó volt együtt megélni azt a pillanatot.
Önkéntes lévén nem tudtam minden helyszínre/ eseményre
ellátogatni, amelyre eleinte terveztem (így a Jankovics Marcell animációja, Az
Ember Tragédiája is sajnos kimaradt), de ugyanakkor jólesett tudni, hogy én is
kivehetem a részem a munkából (még ha csak egy nagyon kicsit is). Román
érdeklődők is akadtak bőven, a rockopera főpróbáján egy férfi kuriózumként szemlélte
az előadást, majd megkérdezte, hogy miről szól és mosolyogva mondta, hogy
mennyire érdekesnek találja. Hát igen, aki kicsit is nyíltabb az új fele és hátra
tudja hagyni a belé ültetett rosszallást és elfogultságot a kisebbséggel
szemben, annak ez a hét ugyanolyan élményeket tudott nyújtani, mint nekünk,
magyaroknak. Ugyanakkor, a turisták figyelmét is természetesen felkeltette a
folytonos izgés-mozgás, a koncertek, a finomabbnál finomabb ételek illata és
természetesen az ízletes magyar borok kínálata. Szebbnél szebb kézimunkákat lehetett
találni a Farkas utcában (azok után a Kalocsai festett porcelánok után még
mindig sóvárog a szívem), meg persze a könyvvásárt sem szabad kihagyni a
felsorolásból. Minden volt a város szívében amit szem-száj, illetve a test meg
a kulturáltabb lélek megkívánhat és akadt mindenre vevő bőven. Ami még
meglepetést jelentett az a majdnem 200 önkéntes akik egész héten sürögtek
forogtak, hogy a szervezőknek a munkáját segítsék és szomorúan jelzem, hogy én,
21 éves fejjel az idős generációhoz tartoztam, mivel nagy részük iskolás volt, meg
akadt nem egy 12-13 éves ajánlkozó is. Számomra felüdítő érzés volt kicsit
kimozdulni a komfort zónámból és számos új emberrel kerülhettem kapcsolatba.
Szívből ajánlom kicsiknek-nagyoknak, hogy aki jövőre unatkozni találna nyáron, vagy
egyszerűen szeretne hozzájárulni ennek a remek fesztiválnak a lebonyolításához,
jelentkezzen önkéntesnek.
Köszönjük hát a szervezőknek, hogy ilyen egyedi és páratlan eseménysorozatot tudott idevarázsolni Kolozsvárra és szívből reméljük, jövőre is ugyanilyen érdeklődést mutatnak az erdélyiek (és nem csak), hogy majd egy év múlva is hasonlóképpen tudjunk ünnepelni mindannyian!
2013. július 23., kedd
Home is where the heart is
A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.
De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.
Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.
Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.
Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.
Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.
Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.
De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.
Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.
Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.
Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.
Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.
Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)