Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Hol keressük a nagy Ő-t (vagy valami ilyensmi)

Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a tizenéves énem elképzeléseit.

 Mert nemrég volt az biza, hogy még egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan megváltozik a nézőpontunk.

Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap, fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ a kérdéseimre.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.

S akkor most beszéljünk egy kicsit a nagy Ő-ről.

Ezek után akkor nincsen nagy Ő sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol bennünket, az a tér, ami maga a kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem  mert megváltozunk. Konstans módon - napról napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy cseppnyi változást.

Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak, mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak, amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.

Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom, hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez, nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.

Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést, nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt, ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két változó entitás között.

Elmacskásodás

Az úgy kezdődött, hogy múlt év augusztusának elején a kutyáink éktelenül ugatni kezdtek, s most kimondottan látható oka is volt a dühüknek. Az udvarunkon ugyanis egy macska, számba sem véve a "véreb" pulikat, fogta magát, s megkölyközött. Pár hétig észrevétlen is volt, mert a megtalált kiscicák lehettek már 3 hetesek, szemükkel nagy ijedten pislogtak a hangos akcióban, de járni azért még nem tudtak olyan fürgén. 
Fogtuk a kutyákat, felzártuk, persze ettől még kíváncsibbak lettek, kitakarítottuk a macskák kuckóját és vittünk ételt az anyjuknak. Hát az anyjuk, vagy a dajka, mai napig nem tudjuk a családfát, mert több felnőtt egyed is vigyázott a három cicára, a kaját megette, a tejet megitta, s kölykeit elvitte. Nem is jobb helyre, mint le a kertbe, minden féle lim-lom közé. Következő nap, a kutyáink hősies segítségével megkerestük őket, s visszavittük az előző kis fészkükbe, de az anyjuk nem értett egyet a mi nevelési módszerünkkel, ugyanis estére megint elvitte a kölykeit. Igen ám, de egyet otthagyott, méghozzá a szürke, fehér zoknis kiscicát, amelyik, be kell valljam, a kedvenckénk volt (a másik kettő fekete volt). Különböző rémtörténetek olvasása után, úgy határoztunk, hogy biza felhozzuk. Éjjel próbáltunk kis tejet beletuszkolni, de nem ment. El is voltunk keseredve, de Mirci (vagy Piszu... nem voltunk kreatívak a névadásban) megoldotta a problémát, ugyanis következő nap reggel már csámcsogta a pástétomot. A macskakajára is hamar rászokott, de egyébként nem válogat, mert még a céklát is megeszi. 
Sok háziállatunk volt, de bent, a teknősökön kívül, akik technikai okokból a fürdőben laknak télen (nyáron a kertben napoznak), semmit nem tartottunk. A szüleim különben is, megrögzött macska ellenesek voltak, egészen tavaly nyárig. Mirci ugyanis mindenkit a bűvkörébe csalt, még bloggertársamat is, aki szintén nagy macska ellenes. Neki valahogy elnézzük a sok hülyeséget, mert fel tud vidítani. Parádésan tud szaladgálni, amikor bevadul és a képzeletbeli vacsorát kergeti. A szőnyegekkel is meg szokta vívni macska-harcait, másodpercek alatt össze tudja húzni. Idegességében, amikor kizárjuk egy-egy szobából, pedig méltóságteljes karmolásokat tud hagyni a falon. Azonban, mindent meg lehet bocsátani neki, amikor kedvesen, hízelegve felugrik az öledbe s elkezd dorombolni, mert akkor érzed, hogy kiváltságos vagy. A macska rád szánja idejét (hogy szundítson egyet jó kényelmesen). 
Gerald Durrell szerint a ház, nem otthon, amíg nincs kutyád. Ezzel nagyon egyetértek, de még azt is hozzá kell fűzni, hogy ha sokat akarsz nevetni, be kell szerezz egy macskát is.