Emberközi kapcsolatok

Most én vagyok a soros, az egyikünk, a másik. A másabb (nem mintha, nem lennénk mindketten szerethetően furák- elnézést kedves bloggertársam, a következő bejegyzés lehet a védőbeszéded). A késői bejegyzésírásnak összetettek az okai, akárcsak a különböző háborúknak. Tanulnom kellett, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha halogatnám ezt a fajta írást, mivel nem akartam, hogy pillanatnyi hangulataim befolyásoljanak.
A témámat viszont már pár hete tudom: szóljon tehát ez a bejegyzés most az emberekről. Pontosabban az én kapcsolatomról ,a saját fajomhoz tartozó egyedekkel.
Miért akarok erről írni? Talán azért, mert ez mindenkit foglalkoztat, aki képes kicsit is túllátni a saját világán, így engem is. Azon kívül, én, személyiségemből (vagy személyes butaságomból) adódóan, nem szoktam minden emberi cselekedet mögé, hatalmas titkokat beleképzelni. Persze, tudom, hogy vannak ilyenek, de az igazság, az a legtöbbször egyszerű és rövid. Meg persze őszinte.
Igen, az őszinteség az, amelyet mindennél többre tudok értékelni. Én is őszinte vagyok, habár az utóbbi időben, pár negatív tapasztalat után, rájöttem, hogy nem mindig a leghelyesebb az ember-társaid fejéhez vágni azt, amit ők is tudnak, de nem akarják kimondani/beismerni/felismerni. Tehát az ember szereti, hogyha nem szembesítik folyton a hibáival, ha meghagynak neki egy kissé áttetsző leplet, közötte és az igazság között. Ő pedig dönthet, hogy mennyit akar észrevenni ezekből a dolgokból. 
Én és az emberek, az emberek és én. A kapcsolat helyzetekből és viszonyulásból áll (szerintem). A viszonyulással, viszont már gondok adódnak, ugyanis nem szeretem, hogyha elvárások sokaságát kell valami miatt betartanom. Olyan elvárásokét, amelyeket a társadalom, amelyben, kénytelen-kelletlen élnünk kell, felállított. Nevezhetném ezt lázadásnak, de ahhoz túl introvertált vagyok. Egyszerűen megvannak a saját elképzeléseim, amelyeket sajnos nagyon nehezen vagyok hajlandó módosítani, pedig néha nem ártana.
Valamilyen szinten szeretnék a nem-megfeleléssel megfelelni a társadalomnak.
Aki ezt felismeri bennem, az megért, legyek akármilyen bonyolult, aki pedig nem, annak maradok a fura.

Van, amikor szeretném megölelni az adott személyt, akihez egy adott helyzet kapcsolódik. De végül ez soha nem történik meg, mivel a konvenciók miatt megölném az összes lehetséges jövőbeli folytatását a kapcsolatnak. De lehet, hogy tévedek. Félek. Nem kellene félnem!

Szünetek közt tanulni

Amíg a lekiismeretem szünetel, gyorsan megírom ezt a bejegyzést...

Péntek este. Mások ilyenkor buliznak valamelyik túlzsúfolt, füstös kultkocsma pincéjében. Én is szívesebben lennék most egy ilyen helyen, de nekem holnap vizsgám van. Tanulok. Tanulnom kéne. De aztán hirtelen felpattan egy ötlet a fejemben, amely nem hagy nyugodtan tanulni. Mindig ilyenkor másznak elő ezek a kis gondolatpalánták és hivatlanul, kényelmesen megtelepszenek az agyamban.  Aztán hirtelen észreveszem, hogy mennyi időt töltöttem el a semmivel.

Érdekes módon a sorozatfüggőségem is ilyenkor erősödik meg igazán. Előbukkan a semmiből - nem igazán a semmiből, mert elvégre máskor is nézek sorozatokat -, és hirtelen azon kapom magam, hogy megnézek 1-2 teljes évadot, egy nap alatt. (Nem kell megijedni, ezek angol sorozatok, 6 részesek, félórás epizódokkal.) De, amikor értékes tanulási időt pocsékolok ilyensmire, természetes, hogy elkezd motoszkálni bennem a lekiismeretfurdalás. Most sikerült végignézni teljességében a Black Books-ot és a Fawlty Towers első 5 részét. Csupán pár nap alatt! Ilyenkor olyanszerű beszélgeteseket folytatok magamban, mint Gollum az alteregójával. Mindenesetre megérte az időtöltést(-pocsékolást), mert jót szórakoztam. Hiába minden negatív kritika, mégis a briteknek van a legjobb humoruk. Már sok ideje rajongója vagyok mindennek, ami a szigetlakók tollából származik, legyen az szépirodalom, sci-fi regények (Galaxis útikalauz stopposoknak, Dirk Gently sorozat), vagy egyszerűen sorozatok/ filmek forgatókönyvei. 

De a legjobb szórakozás majd akkor jön, amikor úgy bámulom majd a vizsgatételeket, mintha norvégul lennének írva. Hoppá, tényleg norvégul lesznek, csak nekem meg is kellene értenem őket, és válaszolnom is kell rájuk, azon a csodálatosan ropogós skandináv nyelven!

Emellett persze, minden más függőség is előbukkan a semmiből, ebben az áldott januári periódusban. Olyanok, amelyeket az év többi részében, inkább fóbiáknak kategorizálnék. Ilyen például a mosogatásfóbia, amelyet ilyenkor oly nagy hévvel űzök, a szemétlevivési-, kenyérvásárlási fóbia stb. Érdekes, hogy milyen példagyerekké válok ilyenkor, ahhoz képest, hogy máskor ki sem mozdulok a szobámból, ha ilyen feladatokat próbálnak nyakamba varrni a szüleim. Még észrevehető az a  fantasztikus jelenség is, hogy amikor haszontalan dolgokkal foglalkozom, annyira frissnek érzem magam. Ahogy viszont elkezdek olvasni, egyenes arányosan kezd elfogni az álom. Persze mindennek van egy teljesen érthető pszihológiai és fiziólógiai magyarázata, de annak ellenére bosszantó egy szokás. Addig is, ha véletenül alakul a közelben egy ’studyphobics anonymous’ vagy ‘series-addicts anonymous’, szívesen jelentkezek.

Persze mostmár találtam magamnak motivációt. Megjött ma a rendelésem a bookdepository-ról, és ha minden kötél szakad, marad az a reményem, hogyha túlélem a szessziót, elkezdhetem végre olvasni a Felhőatlaszt!

Addig is híven ragaszkodom a jelszavunkhoz, mert én biza nem járok ki! Illetve három hét erejéig nem. Mert akkor, majd a sötét alagútban, meglátom a fényt: az előttem járó szerencsétlen elemlámpáját...

Érzelmi késztetések

Mindig is szerettem filmeket nézni, meg persze sorozatokat. Azonban, köszönhetően annak, hogy nem vagyok a legegyszerűbb személyiség és folyton, mindenben keresem azt a pluszt, amelyet másban nem lehet megtalálni, néha nehéz dolgom van olyan filmet levadászni, amelyikben tudom, hogy nem fogok csalódni.

 A különlegeset, az egyedit, a mást, akárminél többre tudom értékelni. Azonban itt is válogatok, ugyanis a művészetben, az irodalomban, a zenében, minden emberi önkifejezésben valamilyen szinten a szépet keresem, a magasztosat, azt a töltetet, amely felszabadít és boldogít. 

Szeretem az excentrikus művészeket is (gondolok itt David Bowie-ra és Noel Fielding-re), és jól megfér bennem a változtatni vágyás a hagyománykövetéssel.  Egyszerűen nagyon tudom azt értékelni, hogyha valaki képes vállalni önmagát és félelem nélkül feltárulkozni mások előtt.

Ma egy olyan filmet néztem meg, amelyikben a főszereplőknek pont ezzel van bajuk. Azaz képtelenek olyan módon kommunikálni a külvilággal, hogy az megértse őket. Egy romantikus komédia volt, de francia. Szándékosan kerestem ennek a sajtevő nemzetnek az alkotásait, mert Amélie óta tudom, hogy nincs olyan filmjük, amelyiket ne szeretném.

 A Les émotifs anonyms (sajnos magyarul nem jelent meg és én nem akarom lefordítani a címét, de angolul Romantic Anonymous) olyan mint a csokoládé, édes, olvadós, a közepén kesernyés, de végül mégis legyőz, és megadjuk magunkat neki, akárcsak a szereplők. Nemhiába ez a hasonlat, mert a történet főhősnője egy bájos fiatal nő, aki olyan csokoládét tud készíteni mint senki, azonban az érzelmei folyton erősebbek nála és így mindig szorong. Már attól is rosszul lesz, hogyha megdicsérik a munkáját. 

A véletlen mégis összehozza őt a történet főhősével, a középkorú férfival, akinek családi csokigyára a csőd szélén van, mivel ő mindentől fél és a szorult helyzetekben az apja mondását idézi: reméljük, hogy semmi sem fog történni velünk. De mégis annyi minden fog történni! Csupa olyan dolgok, amelyeknek az a feladata, hogy megtörténjenek (főleg a romantikus vígjátékokban). Szereplőink tudják magukról, hogy hiba van a készülékben és arra törekednek, hogy megváltozzanak: pszichológushoz járnak és az anonim érzelmileg-unintelligensek körébe. Azonban mind tudjuk, hogy szinte lehetetlen megváltoznunk. Csak az lehetséges, hogy kapjunk valakit, akinek szintén vannak hasonló furcsaságai és egymásért képesek legyünk harcolni és kimerészkedni a komfortzónánkból (habár egyre jobban kezdek ebben kételkedni, de ki tudja). A film erőssége, a történet mellet, hogy nagyon jó a zenéje. Rég láttam ilyen derűs mozgóképet! Elő a csokoládéval és nézzétek meg! 

Mindjárt indul!

Kicsit tisztáznék pár dolgot, ami az előző bejegyzésből kimaradt.

Előszőr is, kedves blogger társam: tudom, hogy szeretnél nagyon híres lenni és azt hiszed ez amolyan első lépés a rivaldafény felé, de most én, mint méltatlan bár, de elhivatott alteregod, szeretnélek visszarántani a földre. De csak úgy finoman, hogy kezed-lábad ép maradjon. Ahhoz nem elég a jó humorérzék, a kritikus szem, két kvázi intelligens fej mindenféle más jobb-rosszabb tulajdonsággal megfűszerezve, hogy nemzetközi sztárokká váljunk. Vagy mégis?

Egy bagolyimádó bölcsészhallgató meg egy történészpalánta nem hiszem, hogy konkrétan mágnesként vonzaná az elismerést. De ki tudja. Jómagam lehet közismert író leszek, ha végre összekapirgálom a kellő anyagot ahhoz, hogy befejezzem a regényem, te meg... neked is ez lenne a célod. Meg persze lehetnél a következő Eco... én meg... ha így folytatom: Stephanie Meyer. Na jó, legyek komoly, nem vagyok képes annyi értelmetlen agymenést kigondolni. Belefájdulna a fejem.

Szeretted volna, ha itt szépen elmondom, hogy mi amolyan modern polihisztorok vagyunk (jó vicc), akik szeretik a jó zenét, az értelmes filmeket és sokszor értelmetlen (brit) sorozatokat- Doctor Who és ’period drama’ kedvelők (remélem nem csak én észlelek itt egy apró össze nem illést)- és gyakran űznek sok más intellektuális foglalkozást. Hát ez olyan féligazság. De maradjunk ennyiben. Minden valós az itt felsoroltak közül (nagyrészt a fejünkben), leszámítva a polihisztoros részt. Most boldog vagy? Persze ha elnézem, hogy a mai világnak hol vannak a standardjai, meg az általános műveltsége (sehol), akkor én is lekiismeretfurdalás nélkül kiállok az utóbbi mellett.

Remélem most nem okoztam neked nagy csalódást. Inkább lehet én fogok kellemesen meglepődni, ha beállít hozzánk valami televíziós műsorvezető vagy könyvkiadó képviselő (és fejbe kólint a kamera előtt, hogy ne kritizáljuk annyira a mindenféle műsort meg könyvet) és felajánl egy szerződést (hogy elhallgattasson). De kétlem.

Mielőtt megijeszteném a (még nem létező) olvasóközönségünket, mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy ez nem amolyan mindent és mindenkit lebecsmérlő blog lesz. Azok egyáltalán nem mi vagyunk, és az afféle írásoktól, amelyekben hétköznapi emberek, mások hosszú munkáját percek alatt a porba tiporják, egyenesen borsózik a hátunk, az olyan magatartás egyáltalán nem egyezik meg erkölcseinkkel.

Azért van itt ez a blog (és a háta mögött mi ketten), hogy humorosabb vagy bosszantó hétköznapi történeteket lehetőleg úgy mutassunk be, hogy kicsit szórakoztató, kicsit következtetéslevonó legyen és remélhetőleg sosem sértő.

Üdvözlünk bárkit, aki erre téved és jó olvasgatást kívánunk!