Most én vagyok a soros, az egyikünk, a másik. A másabb (nem mintha, nem lennénk mindketten szerethetően furák- elnézést kedves bloggertársam, a következő bejegyzés lehet a védőbeszéded). A késői bejegyzésírásnak összetettek az okai, akárcsak a különböző háborúknak. Tanulnom kellett, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha halogatnám ezt a fajta írást, mivel nem akartam, hogy pillanatnyi hangulataim befolyásoljanak.
A témámat viszont már pár hete tudom: szóljon tehát ez a bejegyzés most az emberekről. Pontosabban az én kapcsolatomról ,a saját fajomhoz tartozó egyedekkel.
Miért akarok erről írni? Talán azért, mert ez mindenkit foglalkoztat, aki képes kicsit is túllátni a saját világán, így engem is. Azon kívül, én, személyiségemből (vagy személyes butaságomból) adódóan, nem szoktam minden emberi cselekedet mögé, hatalmas titkokat beleképzelni. Persze, tudom, hogy vannak ilyenek, de az igazság, az a legtöbbször egyszerű és rövid. Meg persze őszinte.
Igen, az őszinteség az, amelyet mindennél többre tudok értékelni. Én is őszinte vagyok, habár az utóbbi időben, pár negatív tapasztalat után, rájöttem, hogy nem mindig a leghelyesebb az ember-társaid fejéhez vágni azt, amit ők is tudnak, de nem akarják kimondani/beismerni/felismerni. Tehát az ember szereti, hogyha nem szembesítik folyton a hibáival, ha meghagynak neki egy kissé áttetsző leplet, közötte és az igazság között. Ő pedig dönthet, hogy mennyit akar észrevenni ezekből a dolgokból.
Én és az emberek, az emberek és én. A kapcsolat helyzetekből és viszonyulásból áll (szerintem). A viszonyulással, viszont már gondok adódnak, ugyanis nem szeretem, hogyha elvárások sokaságát kell valami miatt betartanom. Olyan elvárásokét, amelyeket a társadalom, amelyben, kénytelen-kelletlen élnünk kell, felállított. Nevezhetném ezt lázadásnak, de ahhoz túl introvertált vagyok. Egyszerűen megvannak a saját elképzeléseim, amelyeket sajnos nagyon nehezen vagyok hajlandó módosítani, pedig néha nem ártana.
Valamilyen szinten szeretnék a nem-megfeleléssel megfelelni a társadalomnak.
Aki ezt felismeri bennem, az megért, legyek akármilyen bonyolult, aki pedig nem, annak maradok a fura.
Van, amikor szeretném megölelni az adott személyt, akihez egy adott helyzet kapcsolódik. De végül ez soha nem történik meg, mivel a konvenciók miatt megölném az összes lehetséges jövőbeli folytatását a kapcsolatnak. De lehet, hogy tévedek. Félek. Nem kellene félnem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése