Home is where the heart is

A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.

De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.

Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.

Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon  látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.

Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.

Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.

Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel.