Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Hol keressük a nagy Ő-t (vagy valami ilyensmi)

Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a tizenéves énem elképzeléseit.

 Mert nemrég volt az biza, hogy még egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan megváltozik a nézőpontunk.

Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap, fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ a kérdéseimre.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.

S akkor most beszéljünk egy kicsit a nagy Ő-ről.

Ezek után akkor nincsen nagy Ő sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol bennünket, az a tér, ami maga a kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem  mert megváltozunk. Konstans módon - napról napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy cseppnyi változást.

Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak, mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak, amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.

Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom, hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez, nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.

Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést, nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt, ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két változó entitás között.

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

Gondolkodva boldog(talan)?

Gondolkozom eleget? Vagy túl sokat? Amikor olvasok, észreveszem-e a fontos dolgokat a könyvben, vagy érdektelenül sétálok át az oldalakon? Az utcán járva, észreveszek-e mindent, amit kellene? Küzdök-e azért, amit szeretnék magamnak? Érdekelnek eléggé a dolgok? Vagy túlságosan is?

Hm... Fontos dolgok... A naplemente fénye a tükörben, mikor bámulom a rámtekintő, sokszor idegen, arcot, nézem, s a Napban látom meg a múló időt. Egy régi emlék, amelyről azt hittem, elenyészett a számtalan új benyomás és élmény sokaságában; egy emlék, ami napvilágra került, újra, mert egyszer valamit nyújthatott. Egy könyv, amely annyira magával ragadott, hogy a valóság tűnt egy percig fikciónak. Egy barát, aki egykor a világot jelentette, ma már magába itta a világ. Egy csók, az első s az utolsó OLYAN. A fontos dolgok ezek. Nekem. Nekünk. Mikor már sokadszorra csapnak össze a fejünk fölött a hullámok, mégis valahogy a felszínen maradunk, mert van valaki, aki tartja bennünk az életre vágyás elvethetetlen erejét. Minden apró akadály leküzdhetetlen, mikor előszőr vicsorogtatja ránk fogait. Minden kavics szikla, és minden szikla hegylánc.

Mindent meggondolunk, átgondolunk mi, a huszonvalahányas töprengők. Viszont egy jól meghányt-vetett NEM, akkor is NEM marad. Semmit nem hoz. Nem nyújt sem örömöt, viszont csalódni sem enged. Biztonság. Tervek (megvalósulatlanok), szavak (kimondatlanok) és érzések (elnyomottak), a sok-sok önlebeszélés és előkészített (ki)magyarázat.

Emlékeink halmaza: élet. Ha nincs mire emlékezni: szenvedés. Ha nincs ki ránk emlékezzen: halál. Hát ne féljünk IGENT mondani, mert, míg nem gondolkodni egyes dolgokon, valóban az út a nem-lét felé, minden kicsinységen rágódni és emésztődni miattuk, csupán fél élet. Mennyire klisés ez - inkább bánd azt, hogy megtettél valamit, mint azt, hogy nem. De igaz. Mi, akik agyalunk anélkül, hogy aktív szereplői legyünk saját életünknek, hiába tartjuk jobbnak, azért sokszor nem érezzük ettől jobban magunkat. Egyensúlyba kell billenteni a kreatív, intellektuális énünket az egyéniségünk néha állatias (igen!), meggondolatlan, fiatal és bohó részével. Jó TUDNI, de akkor sem hiszem el a mondás igazágát, hogy minél többet tud az ember, annál boldogtalanabb (bár néha tappasztalom). Néha ki kell kapcsolni, lazítani. Gondolkodás nélkül. Néha a lehető legjobb dolog tökéletesen olyan lenni, mint a nagy többség. De csak néha.