Gondolkodva boldog(talan)?

Gondolkozom eleget? Vagy túl sokat? Amikor olvasok, észreveszem-e a fontos dolgokat a könyvben, vagy érdektelenül sétálok át az oldalakon? Az utcán járva, észreveszek-e mindent, amit kellene? Küzdök-e azért, amit szeretnék magamnak? Érdekelnek eléggé a dolgok? Vagy túlságosan is?

Hm... Fontos dolgok... A naplemente fénye a tükörben, mikor bámulom a rámtekintő, sokszor idegen, arcot, nézem, s a Napban látom meg a múló időt. Egy régi emlék, amelyről azt hittem, elenyészett a számtalan új benyomás és élmény sokaságában; egy emlék, ami napvilágra került, újra, mert egyszer valamit nyújthatott. Egy könyv, amely annyira magával ragadott, hogy a valóság tűnt egy percig fikciónak. Egy barát, aki egykor a világot jelentette, ma már magába itta a világ. Egy csók, az első s az utolsó OLYAN. A fontos dolgok ezek. Nekem. Nekünk. Mikor már sokadszorra csapnak össze a fejünk fölött a hullámok, mégis valahogy a felszínen maradunk, mert van valaki, aki tartja bennünk az életre vágyás elvethetetlen erejét. Minden apró akadály leküzdhetetlen, mikor előszőr vicsorogtatja ránk fogait. Minden kavics szikla, és minden szikla hegylánc.

Mindent meggondolunk, átgondolunk mi, a huszonvalahányas töprengők. Viszont egy jól meghányt-vetett NEM, akkor is NEM marad. Semmit nem hoz. Nem nyújt sem örömöt, viszont csalódni sem enged. Biztonság. Tervek (megvalósulatlanok), szavak (kimondatlanok) és érzések (elnyomottak), a sok-sok önlebeszélés és előkészített (ki)magyarázat.

Emlékeink halmaza: élet. Ha nincs mire emlékezni: szenvedés. Ha nincs ki ránk emlékezzen: halál. Hát ne féljünk IGENT mondani, mert, míg nem gondolkodni egyes dolgokon, valóban az út a nem-lét felé, minden kicsinységen rágódni és emésztődni miattuk, csupán fél élet. Mennyire klisés ez - inkább bánd azt, hogy megtettél valamit, mint azt, hogy nem. De igaz. Mi, akik agyalunk anélkül, hogy aktív szereplői legyünk saját életünknek, hiába tartjuk jobbnak, azért sokszor nem érezzük ettől jobban magunkat. Egyensúlyba kell billenteni a kreatív, intellektuális énünket az egyéniségünk néha állatias (igen!), meggondolatlan, fiatal és bohó részével. Jó TUDNI, de akkor sem hiszem el a mondás igazágát, hogy minél többet tud az ember, annál boldogtalanabb (bár néha tappasztalom). Néha ki kell kapcsolni, lazítani. Gondolkodás nélkül. Néha a lehető legjobb dolog tökéletesen olyan lenni, mint a nagy többség. De csak néha.