Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Home is where the heart is

A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.

De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.

Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.

Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon  látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.

Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.

Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.

Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.

Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

Mutasd a tehetséged!

Valamihez mindenki ért. Ez eléggé köztudott tény. A tehetség megnyilvánulása azonban mindenkinél más szintű. Van akin jobban kiüt, más pedig csak szenved tőle, és emiatt jobban tenné, hogyha nem erőltetné az önkifejezés akármelyik formáját. Ezzel viszont gondok vannak, mert igen kevesen ismerik fel, hogy tényleg annyira minőségen aluli, amit nyújtanak. Azonban a blogbejegyzésem, amely pár napot késett, hanyagságom és egy másik írásom miatt, nem a rosszul sikerült "tehetségekről" fog szólni.

Sőt, ellenkezőleg! Bloggertársamnak köszönhetően pár hónapja elkezdtem felfedezni a Youtube közösség híres videóbloggereit. Azt persze említenem sem kell, hogy a fura szigetlakókat, azaz az angolokat, nem pedig a másik kontinensbelieket. Biztos közöttük is vannak tehetségesek, de én már csak ilyen anglofón vagyok, a British accent szerintem sokkal vonzóbb. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajta hobbit, nyelvi szinten is tanulni lehet a videoblogokból, ezen felül pedig okosan eltöltött időpocsékolás. Ugyanis, azok a bloggerek, akik kicsit is adnak magukra, csak jól felépített, megszerkesztett videót töltenek fel, olyat, amelyiknek témája, mondanivalója van. 

Ezen felül, azért is tudom tisztelni őket, mert ki mernek állni arccal-hanggal a nyilvánosság elé. Hiszen tudom, hogy sokkal könnyebb a billentyűk mögül osztani az észt. 

Látva Charlie-t, Carrie-t, Alex Day-t és a többi kedves, bolondos fiatalt, nekem is kedvem támadt belekóstolni a Youtube-világba. A nagy bökkenő ezzel csupán az, hogy nincs videokamerám. Tovább nem merek belegondolni, hogy mit tartogathat egy ilyen élet magában, főleg, hogyha valaki befut. Persze a siker sem borítékolható előre. 

A gondolattal viszont jó eljátszadozni, ahogy a forgatókönyv ötletekkel is. Elvégre mindig is nagyon közel állt hozzám a filmes média, ha a szülővárosomban jobb egyetemi szak lett volna ilyen témakörrel, lehet, hogy oda iratkoztam volna be. 

Mielőtt a különböző felvevőkütyük után néznék, és tényleg ilyesmibe belevágnék, az lenne a kérdésem, hogy vannak-e egyáltalán jó magyar videóbloggerek? Ha pedig igen, kik azok? 

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!

Ingatag holnapok

Egyik legrosszabb érzés az, amikor az ember elkezdi megkérdőjelezni döntéseit. Ráadásul egy olyan országban élünk, ahol az a furcsa, ha az ember biztos abban, hogy amit csinál, azzal majd viszi is valamire. Bevallom őszintén, a mai világban nem kellemes dolog huszonvalahány évesnek lenni. Nem arra gondolok, hogy nem jó fiatalnak lenni, szórakozni, egy nagyjából felelősségektől mentes buborékban élni, mert ha ezt mondanám, hazudnék önmagamnak. De ha kicsit elgondolkodom, hogy mi lesz pár év múlva, akkor már észre kell vennem azt a sok bizonytalanságot amit magával hoz a jövő...

Szerintem sokan így vannak ezzel, még ha nem is vallják be maguknak. Bolyongunk a világban és nem találjuk a helyünk. Nem tudom, hol lehet a probléma? Túl sok lehetőség tárulkozik elénk egyszerre, valamilyen szinten az egész világ a miénk, de valahogy mégsem... Hiányoznak egyes konvenciók, melyek kicsit irányíthatnák életünk. Nem mondom, hogy évtizedekkel ezelőtt jobb volt a helyzet. Most viszont minden megengedett, és a nagy szabadságban elég könnyű eltévedni. Furcsán hangzik ez így, igaz?

Régen volt egy séma, amely szerint mindenki építette az életét: iskola, egyetem, házasság, gyerek és aztán ezek után minden csak ennek a tetézése volt. Rendben, sikerült kivetkőznünk ebből a társadalmi elvárásokból épített börtönből, de hova tovább? Ma már nincs ilyen kötöttség. Persze itt mindenki egyetemet végez, ha kell, ha nem. Aztán az, hogy egyáltalán nem szereti az ember azt amit tanul, csak végzi mert majd jó munkahelye lesz, az nem számít. Ha meg esetleg kedveli, akkor sok esetben talál egy munkahelyet, aminek semmi köze a végzettségéhez. Aztán meg túl későn vesszük észre, hogy amit egy életen át csináltunk, egyáltalán nem az volt amit egykor megálmodtunk, vagy inkább kiterveztünk, magunknak. Utópia lenne, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit igazán szeret és ebből meg is tudna élni. De manapság két kategóriára oszlik az emberiség: az, aki azzal foglalkozik, ami boldoggá teszi, de alig él meg egyik napról a másikra, emiatt pedig a pénzhajhász társadalom elítéli, a másik az, aki azt csinálja ami anyagi elégtételt hoz, meg elismerést, de egyéni boldogságot kevésbé. Biztos van ez alól kivétel, nem akarok túlzottan általánosítani, de én ezt látom nap mint nap körülöttem. Azt nem is említem, hogy lassan senki nem tudja, mi az, amit igazán kedvel csinálni, ami kikapcsolja, ami kimozdítja a közömbös, unalmas hétköznapjaiból.

Személyes tapasztalatomból ítélve, a gond az oktatási intézményekben kezdődik. Ha elég szerencsések voltunk egy jó iskolába járni, hát az egyetemen majd megtanulunk csendben, vagy kevésbé, háborogni, hogy milyen rossz az egész rendszer. 3 évbe összesűrített anyag, olyan tanárok, akiknek az arcáról lerí a nemtörődömség, öreg tanárok, akik már beleuntak az egészbe és unnak minket is. Ha valamire akarunk jutni, hát mindenki a maga erejéből, kérem szépen, mert ez itt a 21. századi Románia. Senkit nem érdekel, ha a diplomáinkkal nagyjából semmit nem érünk. Gyártani tömegre az egyetemi végzettségű életképtelen fiatalokat, ez itt a cél. Az sem baj, ha alig-alig evickélnek végig azon a három éven. Nem baj, hogy a bölcsészeink alig tudnak megszólalni angolul, pedig főszakosok, a vizsgákon mégis (éppen csak hogy) átcsúsznak. Vagy, ahogy blogertársam kiegészítette: a történészek azt sem tudják mi volt az amerikai függetlenségi háború és a fogalmakat úgy keverik mint az ingó firmát és a fingó Irmát.  Semmi sem baj már...

Nem tudom, hogy jó ez így vagy sem, de ez a helyzet. És meg kell tanulnunk ezzel élni. Megszokás minden. Megszokjuk a bizonytalanságot, hozzá idomulunk a káoszhoz és  megpróbálunk eligazodni benne. Csak meddig lehet ezt így folytatni? Takargatjuk az elégedetlenségünket vagy talán túl nagy hangot adunk neki, mert hát szabad. Álarcokat öltünk egymás előtt, magunk előtt és aztán alig ismerünk önmagunkra. Elvesztődünk az értelmetlen hétköznapokban. Sokan nem terveznek nagyon előre, mert félnek, hogy valami útját állja majd céljaiknak. Élnek egyik napról a másikra, mert az biztonságos és nem okoz csalódást. Vagy mások pedig minden percüket betáblázzák, mert a céltudatos életmód elégedettséget hoz nekik. 

Mindjárt indul!

Kicsit tisztáznék pár dolgot, ami az előző bejegyzésből kimaradt.

Előszőr is, kedves blogger társam: tudom, hogy szeretnél nagyon híres lenni és azt hiszed ez amolyan első lépés a rivaldafény felé, de most én, mint méltatlan bár, de elhivatott alteregod, szeretnélek visszarántani a földre. De csak úgy finoman, hogy kezed-lábad ép maradjon. Ahhoz nem elég a jó humorérzék, a kritikus szem, két kvázi intelligens fej mindenféle más jobb-rosszabb tulajdonsággal megfűszerezve, hogy nemzetközi sztárokká váljunk. Vagy mégis?

Egy bagolyimádó bölcsészhallgató meg egy történészpalánta nem hiszem, hogy konkrétan mágnesként vonzaná az elismerést. De ki tudja. Jómagam lehet közismert író leszek, ha végre összekapirgálom a kellő anyagot ahhoz, hogy befejezzem a regényem, te meg... neked is ez lenne a célod. Meg persze lehetnél a következő Eco... én meg... ha így folytatom: Stephanie Meyer. Na jó, legyek komoly, nem vagyok képes annyi értelmetlen agymenést kigondolni. Belefájdulna a fejem.

Szeretted volna, ha itt szépen elmondom, hogy mi amolyan modern polihisztorok vagyunk (jó vicc), akik szeretik a jó zenét, az értelmes filmeket és sokszor értelmetlen (brit) sorozatokat- Doctor Who és ’period drama’ kedvelők (remélem nem csak én észlelek itt egy apró össze nem illést)- és gyakran űznek sok más intellektuális foglalkozást. Hát ez olyan féligazság. De maradjunk ennyiben. Minden valós az itt felsoroltak közül (nagyrészt a fejünkben), leszámítva a polihisztoros részt. Most boldog vagy? Persze ha elnézem, hogy a mai világnak hol vannak a standardjai, meg az általános műveltsége (sehol), akkor én is lekiismeretfurdalás nélkül kiállok az utóbbi mellett.

Remélem most nem okoztam neked nagy csalódást. Inkább lehet én fogok kellemesen meglepődni, ha beállít hozzánk valami televíziós műsorvezető vagy könyvkiadó képviselő (és fejbe kólint a kamera előtt, hogy ne kritizáljuk annyira a mindenféle műsort meg könyvet) és felajánl egy szerződést (hogy elhallgattasson). De kétlem.

Mielőtt megijeszteném a (még nem létező) olvasóközönségünket, mindenkit meg szeretnék nyugtatni, hogy ez nem amolyan mindent és mindenkit lebecsmérlő blog lesz. Azok egyáltalán nem mi vagyunk, és az afféle írásoktól, amelyekben hétköznapi emberek, mások hosszú munkáját percek alatt a porba tiporják, egyenesen borsózik a hátunk, az olyan magatartás egyáltalán nem egyezik meg erkölcseinkkel.

Azért van itt ez a blog (és a háta mögött mi ketten), hogy humorosabb vagy bosszantó hétköznapi történeteket lehetőleg úgy mutassunk be, hogy kicsit szórakoztató, kicsit következtetéslevonó legyen és remélhetőleg sosem sértő.

Üdvözlünk bárkit, aki erre téved és jó olvasgatást kívánunk!