Ingatag holnapok

Egyik legrosszabb érzés az, amikor az ember elkezdi megkérdőjelezni döntéseit. Ráadásul egy olyan országban élünk, ahol az a furcsa, ha az ember biztos abban, hogy amit csinál, azzal majd viszi is valamire. Bevallom őszintén, a mai világban nem kellemes dolog huszonvalahány évesnek lenni. Nem arra gondolok, hogy nem jó fiatalnak lenni, szórakozni, egy nagyjából felelősségektől mentes buborékban élni, mert ha ezt mondanám, hazudnék önmagamnak. De ha kicsit elgondolkodom, hogy mi lesz pár év múlva, akkor már észre kell vennem azt a sok bizonytalanságot amit magával hoz a jövő...

Szerintem sokan így vannak ezzel, még ha nem is vallják be maguknak. Bolyongunk a világban és nem találjuk a helyünk. Nem tudom, hol lehet a probléma? Túl sok lehetőség tárulkozik elénk egyszerre, valamilyen szinten az egész világ a miénk, de valahogy mégsem... Hiányoznak egyes konvenciók, melyek kicsit irányíthatnák életünk. Nem mondom, hogy évtizedekkel ezelőtt jobb volt a helyzet. Most viszont minden megengedett, és a nagy szabadságban elég könnyű eltévedni. Furcsán hangzik ez így, igaz?

Régen volt egy séma, amely szerint mindenki építette az életét: iskola, egyetem, házasság, gyerek és aztán ezek után minden csak ennek a tetézése volt. Rendben, sikerült kivetkőznünk ebből a társadalmi elvárásokból épített börtönből, de hova tovább? Ma már nincs ilyen kötöttség. Persze itt mindenki egyetemet végez, ha kell, ha nem. Aztán az, hogy egyáltalán nem szereti az ember azt amit tanul, csak végzi mert majd jó munkahelye lesz, az nem számít. Ha meg esetleg kedveli, akkor sok esetben talál egy munkahelyet, aminek semmi köze a végzettségéhez. Aztán meg túl későn vesszük észre, hogy amit egy életen át csináltunk, egyáltalán nem az volt amit egykor megálmodtunk, vagy inkább kiterveztünk, magunknak. Utópia lenne, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit igazán szeret és ebből meg is tudna élni. De manapság két kategóriára oszlik az emberiség: az, aki azzal foglalkozik, ami boldoggá teszi, de alig él meg egyik napról a másikra, emiatt pedig a pénzhajhász társadalom elítéli, a másik az, aki azt csinálja ami anyagi elégtételt hoz, meg elismerést, de egyéni boldogságot kevésbé. Biztos van ez alól kivétel, nem akarok túlzottan általánosítani, de én ezt látom nap mint nap körülöttem. Azt nem is említem, hogy lassan senki nem tudja, mi az, amit igazán kedvel csinálni, ami kikapcsolja, ami kimozdítja a közömbös, unalmas hétköznapjaiból.

Személyes tapasztalatomból ítélve, a gond az oktatási intézményekben kezdődik. Ha elég szerencsések voltunk egy jó iskolába járni, hát az egyetemen majd megtanulunk csendben, vagy kevésbé, háborogni, hogy milyen rossz az egész rendszer. 3 évbe összesűrített anyag, olyan tanárok, akiknek az arcáról lerí a nemtörődömség, öreg tanárok, akik már beleuntak az egészbe és unnak minket is. Ha valamire akarunk jutni, hát mindenki a maga erejéből, kérem szépen, mert ez itt a 21. századi Románia. Senkit nem érdekel, ha a diplomáinkkal nagyjából semmit nem érünk. Gyártani tömegre az egyetemi végzettségű életképtelen fiatalokat, ez itt a cél. Az sem baj, ha alig-alig evickélnek végig azon a három éven. Nem baj, hogy a bölcsészeink alig tudnak megszólalni angolul, pedig főszakosok, a vizsgákon mégis (éppen csak hogy) átcsúsznak. Vagy, ahogy blogertársam kiegészítette: a történészek azt sem tudják mi volt az amerikai függetlenségi háború és a fogalmakat úgy keverik mint az ingó firmát és a fingó Irmát.  Semmi sem baj már...

Nem tudom, hogy jó ez így vagy sem, de ez a helyzet. És meg kell tanulnunk ezzel élni. Megszokás minden. Megszokjuk a bizonytalanságot, hozzá idomulunk a káoszhoz és  megpróbálunk eligazodni benne. Csak meddig lehet ezt így folytatni? Takargatjuk az elégedetlenségünket vagy talán túl nagy hangot adunk neki, mert hát szabad. Álarcokat öltünk egymás előtt, magunk előtt és aztán alig ismerünk önmagunkra. Elvesztődünk az értelmetlen hétköznapokban. Sokan nem terveznek nagyon előre, mert félnek, hogy valami útját állja majd céljaiknak. Élnek egyik napról a másikra, mert az biztonságos és nem okoz csalódást. Vagy mások pedig minden percüket betáblázzák, mert a céltudatos életmód elégedettséget hoz nekik.