Lejárt az agyfunkcióim szavatossági ideje?

Mivel az vezetőség meg van győződve róla, hogy a szessziós-egyetemista egy olyan fajta emlős állat, akinek a napja 48 órából áll, inni-ennie nem kell és aludnia sem túl sokat, így ehhez híven szervezi a vizsgaidőszakos programot. Persze ez csak egy futótűzként terjedő mítosz, a nap minden élőlény számára csupán 24 órát foglal magába és most együtt érzek az összes bajtársammal, akikre álmatlan éjszakák várnak. Ennek következtében hát nekem sem lesz időm egy terjedelmes bejegyzést összekovácsolni. Továbbá már elfogadott szokás a bölcsészkaron, hogy a szóban forgó évszak 3 központi hetére elegendő betenni négy darab vizsgát, a többi 8-10 tantárgyból meg szépen megizzasztják a népet az utolsó héten. Tudom, hogy ez még máshol is bevett tradíció, így hát emelem kalapom azok előtt, akik vasárnapig sikeresen, ép elmével állják a sarat!

Akkor hát most térjek a lényegre. Ma valami olyasmi történt velem, amit talán sosem, vagy nagyon ritkán tapasztaltam, és elgondolkodtatott, hogy vajon ahelyett, hogy okosabbá válnék, nem-e kezdek butulni. Komolyan kétségbeestem és legszívesebben fogtam volna a fejem és a falhoz csapom. Úgysem használ semmire. Ma úgynevezett kreatív vizsgám volt egyik tantárgyból (Női identitások és alteritások, röviden feminista kurzus, csak hála az égnek nem extrémekbe menően). A téma kecsegtető – kiválasztani egy személyiséget a kurzus-, illetve szemináriumokról, aki kiütötte nálunk a biztosítékot és megindokolni, hogy miben rontja az illető a nő illetve a férfikép kialakulását. Múlthéten éppen Simone de Beauvoir A második nem című (sajnálom, hogy így kell jellemeznem) katasztrofális irományát olvastam, amelyben elmondja, hogy a nők helyzete milyen rettenetes volt mindig és bármilyen pozitív dolgot talál a történelemben, ami ezt megcáfolná, megtalálja benne a rosszat. Innen az elmélet, hogy eredetileg mi nőstények vagyunk, és csak a kultúra által válhatunk nőkké, ha megtagadjuk magunktól például a gyerekszülés lehetőségét. Egész idézet-lavinával árasztottam el a bloggertársamat, kiemelve azokat a részleteket, amelyek teljesen kihoztak a sodromból. A végén már őt is ugyanolyan szinten idegesítette ez a nőszemély, mint engem. Megvitattuk a problémát és közös nevezőre jutva, szegény Simone-t mindennek leírtuk.

Ma, amikor valakit ki kellett választanom, aki nálam minden határt túllépett, hát természetesen de Beauvoir ugrott először a fejembe. De ennyi. Miután majdnem két napig forrt a vérem a sok agymenés miatt, amit képes volt összeírni, a nevén kívül más eszembe nem jutott. Olyan volt az agyam, mint egy frissen formatált merevlemez. Most is azon gondolkodom, hogy ha már minden porcikám ellenezte azt, amit olvastam, hogy a szentséges jó égbe nem jutottak eszembe a nagy felháborodásom okai?!?! Habár az is lehet, hogy van olyan okos a fejem, hogy inkább nem tárol ilyen fölösleges információkat, amelyek úgyis csak kárt tesznek a neuronjaim között...

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!

Ingatag holnapok

Egyik legrosszabb érzés az, amikor az ember elkezdi megkérdőjelezni döntéseit. Ráadásul egy olyan országban élünk, ahol az a furcsa, ha az ember biztos abban, hogy amit csinál, azzal majd viszi is valamire. Bevallom őszintén, a mai világban nem kellemes dolog huszonvalahány évesnek lenni. Nem arra gondolok, hogy nem jó fiatalnak lenni, szórakozni, egy nagyjából felelősségektől mentes buborékban élni, mert ha ezt mondanám, hazudnék önmagamnak. De ha kicsit elgondolkodom, hogy mi lesz pár év múlva, akkor már észre kell vennem azt a sok bizonytalanságot amit magával hoz a jövő...

Szerintem sokan így vannak ezzel, még ha nem is vallják be maguknak. Bolyongunk a világban és nem találjuk a helyünk. Nem tudom, hol lehet a probléma? Túl sok lehetőség tárulkozik elénk egyszerre, valamilyen szinten az egész világ a miénk, de valahogy mégsem... Hiányoznak egyes konvenciók, melyek kicsit irányíthatnák életünk. Nem mondom, hogy évtizedekkel ezelőtt jobb volt a helyzet. Most viszont minden megengedett, és a nagy szabadságban elég könnyű eltévedni. Furcsán hangzik ez így, igaz?

Régen volt egy séma, amely szerint mindenki építette az életét: iskola, egyetem, házasság, gyerek és aztán ezek után minden csak ennek a tetézése volt. Rendben, sikerült kivetkőznünk ebből a társadalmi elvárásokból épített börtönből, de hova tovább? Ma már nincs ilyen kötöttség. Persze itt mindenki egyetemet végez, ha kell, ha nem. Aztán az, hogy egyáltalán nem szereti az ember azt amit tanul, csak végzi mert majd jó munkahelye lesz, az nem számít. Ha meg esetleg kedveli, akkor sok esetben talál egy munkahelyet, aminek semmi köze a végzettségéhez. Aztán meg túl későn vesszük észre, hogy amit egy életen át csináltunk, egyáltalán nem az volt amit egykor megálmodtunk, vagy inkább kiterveztünk, magunknak. Utópia lenne, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit igazán szeret és ebből meg is tudna élni. De manapság két kategóriára oszlik az emberiség: az, aki azzal foglalkozik, ami boldoggá teszi, de alig él meg egyik napról a másikra, emiatt pedig a pénzhajhász társadalom elítéli, a másik az, aki azt csinálja ami anyagi elégtételt hoz, meg elismerést, de egyéni boldogságot kevésbé. Biztos van ez alól kivétel, nem akarok túlzottan általánosítani, de én ezt látom nap mint nap körülöttem. Azt nem is említem, hogy lassan senki nem tudja, mi az, amit igazán kedvel csinálni, ami kikapcsolja, ami kimozdítja a közömbös, unalmas hétköznapjaiból.

Személyes tapasztalatomból ítélve, a gond az oktatási intézményekben kezdődik. Ha elég szerencsések voltunk egy jó iskolába járni, hát az egyetemen majd megtanulunk csendben, vagy kevésbé, háborogni, hogy milyen rossz az egész rendszer. 3 évbe összesűrített anyag, olyan tanárok, akiknek az arcáról lerí a nemtörődömség, öreg tanárok, akik már beleuntak az egészbe és unnak minket is. Ha valamire akarunk jutni, hát mindenki a maga erejéből, kérem szépen, mert ez itt a 21. századi Románia. Senkit nem érdekel, ha a diplomáinkkal nagyjából semmit nem érünk. Gyártani tömegre az egyetemi végzettségű életképtelen fiatalokat, ez itt a cél. Az sem baj, ha alig-alig evickélnek végig azon a három éven. Nem baj, hogy a bölcsészeink alig tudnak megszólalni angolul, pedig főszakosok, a vizsgákon mégis (éppen csak hogy) átcsúsznak. Vagy, ahogy blogertársam kiegészítette: a történészek azt sem tudják mi volt az amerikai függetlenségi háború és a fogalmakat úgy keverik mint az ingó firmát és a fingó Irmát.  Semmi sem baj már...

Nem tudom, hogy jó ez így vagy sem, de ez a helyzet. És meg kell tanulnunk ezzel élni. Megszokás minden. Megszokjuk a bizonytalanságot, hozzá idomulunk a káoszhoz és  megpróbálunk eligazodni benne. Csak meddig lehet ezt így folytatni? Takargatjuk az elégedetlenségünket vagy talán túl nagy hangot adunk neki, mert hát szabad. Álarcokat öltünk egymás előtt, magunk előtt és aztán alig ismerünk önmagunkra. Elvesztődünk az értelmetlen hétköznapokban. Sokan nem terveznek nagyon előre, mert félnek, hogy valami útját állja majd céljaiknak. Élnek egyik napról a másikra, mert az biztonságos és nem okoz csalódást. Vagy mások pedig minden percüket betáblázzák, mert a céltudatos életmód elégedettséget hoz nekik.