Mivel az
vezetőség meg van győződve róla, hogy a szessziós-egyetemista egy olyan fajta
emlős állat, akinek a napja 48 órából áll, inni-ennie nem kell és aludnia sem
túl sokat, így ehhez híven szervezi a vizsgaidőszakos programot. Persze ez csak
egy futótűzként terjedő mítosz, a nap minden élőlény számára csupán 24 órát
foglal magába és most együtt érzek az összes bajtársammal, akikre álmatlan
éjszakák várnak. Ennek következtében hát nekem sem lesz időm egy terjedelmes
bejegyzést összekovácsolni. Továbbá már elfogadott szokás a bölcsészkaron, hogy
a szóban forgó évszak 3 központi hetére elegendő betenni négy darab vizsgát, a
többi 8-10 tantárgyból meg szépen megizzasztják a népet az utolsó héten. Tudom,
hogy ez még máshol is bevett tradíció, így hát emelem kalapom azok előtt, akik
vasárnapig sikeresen, ép elmével állják a sarat!
Akkor hát most
térjek a lényegre. Ma valami olyasmi történt velem, amit talán sosem, vagy
nagyon ritkán tapasztaltam, és elgondolkodtatott, hogy vajon ahelyett, hogy
okosabbá válnék, nem-e kezdek butulni. Komolyan kétségbeestem és legszívesebben
fogtam volna a fejem és a falhoz csapom. Úgysem használ semmire. Ma úgynevezett
kreatív vizsgám volt egyik tantárgyból (Női identitások és alteritások, röviden
feminista kurzus, csak hála az égnek nem extrémekbe menően). A téma kecsegtető
– kiválasztani egy személyiséget a kurzus-, illetve szemináriumokról, aki
kiütötte nálunk a biztosítékot és megindokolni, hogy miben rontja az illető a
nő illetve a férfikép kialakulását. Múlthéten éppen Simone de Beauvoir A második nem című (sajnálom, hogy így
kell jellemeznem) katasztrofális irományát olvastam, amelyben elmondja, hogy a
nők helyzete milyen rettenetes volt mindig és bármilyen pozitív dolgot talál a
történelemben, ami ezt megcáfolná, megtalálja benne a rosszat. Innen az
elmélet, hogy eredetileg mi nőstények vagyunk, és csak a kultúra által
válhatunk nőkké, ha megtagadjuk magunktól például a gyerekszülés lehetőségét.
Egész idézet-lavinával árasztottam el a bloggertársamat, kiemelve azokat a részleteket,
amelyek teljesen kihoztak a sodromból. A végén már őt is ugyanolyan szinten
idegesítette ez a nőszemély, mint engem. Megvitattuk a problémát és közös
nevezőre jutva, szegény Simone-t mindennek leírtuk.
Ma, amikor
valakit ki kellett választanom, aki nálam minden határt túllépett, hát
természetesen de Beauvoir ugrott először a fejembe. De ennyi. Miután majdnem
két napig forrt a vérem a sok agymenés miatt, amit képes volt összeírni, a
nevén kívül más eszembe nem jutott. Olyan volt az agyam, mint egy frissen
formatált merevlemez. Most is azon gondolkodom, hogy ha már minden porcikám
ellenezte azt, amit olvastam, hogy a szentséges jó égbe nem jutottak eszembe a
nagy felháborodásom okai?!?! Habár az is lehet, hogy van olyan okos a fejem,
hogy inkább nem tárol ilyen fölösleges információkat, amelyek úgyis csak kárt
tesznek a neuronjaim között...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése