Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Véres ügy?

Bocsánatot kell kérnem előszőr is a kedves olvasóktól, akik nem láthattak semmi féle új elmélkedést a blogon becsületesen sok ideje, de kissé elfoglalt időszakunk volt, ezért maradt el az irogatás.

Többek között, heteken keresztül hegyeznem kellett a szemfogaim, hogy meg tudjak felelni a nyugat európai barátaink elvárásainak. Felváltva bloggertársamat, most én koptathatom a császárváros egyetemének padjait, immáron két hónapja, és meg kell mondanom, az itteniek, s egyazon halmazhoz tartozó ideiglenes itteniek (erasmusosok) tökéletesen párhuzamosak azzal, hogy én mi vagyok s honnan jövök. Illetve, azt tudják hogy mi vagyok, csak az előtte levő jelzőkkel akadnak apróbb problémák, mivelhogy én Romániában élő, magyar, erdélyi vámpír vagyok. Persze az egyedüli, amit mindenki feltételez rólam első perctől kezdve, hogy azok köző a kedves vérszívó lények közé tartozom, akik (legjobb esetben) lángra lobbannak a napfényben (legrosszabb esetben pedig csillog a bőrük, mint valami csillámporos gödörbe ejtett kínai csupasz kutyáknak). De azt, hogy most én mért mondom, hogy magyar vagyok, ha Romániából csöppentem ide, senki sem érti meg, hiába kezdek bele a History Class for Dummies prédikációmba, mert utána is ugyanannyira fogják érteni a dolgokat, mint előtte. A tavaly kaptam egyik közösségi oldalon egy random üzenetet egy ismeretlen személytől, hogy Hello, Dracula! Akkor szívesen felköltöttem volna Bram Stokert a koporsójából, hogy megmondjam neki, hogy takarodjon az anyja irányába. Azt, hogy az amerikaiak, pardon my French, fődbunkók, megértem, sőt, még a nagyon nyugatiakat is, de amikor az osztráknak kell ezt elmagyaráznom, ledöbbenek kissé, hogy ezek a saját országuk történelmét is egy ilyen kulcsszavas verzióban tanulták meg? Mindegy, nem az én dolgom ítélkezni, ez inkább csak egy tényállás bemutatása akart lenni.

Mert biza eddig akárkivel találkoztam, mindenki nagyon kedves volt és barátságos, még a hidegnek nevezett itteni emberek is, kimondottan könnyen ment a barátkozás, s amiután háromszor elmagyaráztam, hogy engem esznek-e vagy isznak, legalább közös kompromisszum alapján megamaradtam erdélyi magyar vámpírnak. Egy biztos, legalább Kristen Stewartnál én is képes lennék hitelesebben eljátszani a szerepet. Vagy nem?

Home is where the heart is

A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.

De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.

Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.

Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon  látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.

Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.

Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.

Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel. 

Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

A sötétségbe! Világos?

Bloggertársam előző bejegyzése az utazásról szólt (aki még nem olvasta, gyorsan pótolja). Most pedig az én írásom is erről fog szólni. Azonban egy nagyon jellegzetes különbséggel: én nemcsak a térbeli, hanem az időbeli utazás szépségeit is szeretném kiemelni.

Mivel nem parkol egy TARDIS, vagy akármilyen más típusú időgép sehol a házamban, meg úgy másnak sincs ilyen kelléke, ha erre a fajta kalandra szeretnénk vállalkozni, le kell üljünk egy könyv, vagy egy film elé. 

Kiderülhetett már, vagy ha nem, akkor most mindenki megtudhatja: sci-fi (ejtsd: száj-fáj, mert a szki-fitől a fül fáj) rajongó vagyok. Persze nem az elvetemült fajtából, sőt, a Star Wars-t is csak valamikor réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban) láttam s újra meg kellene nézzem.

Könyvek közül a Douglas Adams műveiből olvastam, s azt ajánlani is tudom (Galaxis útikalauz stopposoknak!). Aztán pedig ott van a Doctor Who, ikonikus brit  filmsorozat, amelyik már 50 éve (pár év kihagyással) meséli az egyetlen (nem épp, de hosszú lenne a magyarázat) életben maradt Time Lord (Idő Lord) kalandjait. 

Ha egyszer ráérzünk az ízére, nagyon nehéz kizárni a valóság mellé beférkőzött fantáziavilágot. Komolyan! Folyton feltűnnek helyzetek, amelyek eszünkbe juttatnak egy idézetet, jelenetet a kedvenc fikciónkból, elvégre minden képzeletbeli a valóságból táplálkozik. Nagy sajnálatunkra pedig nem fordítva... 

Most pedig szeretnék egy mozifilmet is ajánlani. Ha valaki ici-picit is vonzódik a fentebb emlegetett műfajhoz,  az siessen és nézze meg a moziban az új Star Trek-et! Egy színvonalas film, nagyon jó színészekkel (jó na, itt főleg Benedict Cumberbatch-re gondolok). A történet pedig annak is élvezhető, aki nem látta a régi szériát vagy netalán a 2009-es új részt. A mellékszereplőket is élveztem, Simon Pegg, a köztudott geek színész, hozta a tőle elvárható vicces alakítást (az űrhajón futkosáskor pedig akaratlanul is a Run Fatboy Run ugrott be). Titkon én az antagonistával tartottam, legyen akármilyen sármos is Kirk kapitány, meg a világpusztító tervével. Jó lenne olyan filmet is megnézni, amelyik nem a nézők elvárásait szolgálja ki, hanem tényleges pusztítást hagy maga után, meg persze olyat is, ahol a Földön kívüli lények nem mind emberszabásúak. Csak aztán ilyesmire senki nem kíváncsi. Ezeken kívül, ez volt eddig a legjobb 3D-s film, amit láttam: itt éreztem, hogy tényleg hozzáad a filmélményhez, nem csupán követi a trendet a nagyobb bevétel reményében. 

Egyik bejegyzésemben említettem, hogy nem ismerek magyar videóbloggereket. Na, a helyzet változott azóta, és ennek én örvendek a legjobban. Ha pedig nem lettem volna eléggé meggyőző, hogy megéri a Star Trek -et megnézi, itt egy kiváló értékelés. 

Magamnak hiába mind ígérgetek

Mindenki életében vannak olyan momentumok, amikor keményen megfogad dolgokat.

Mától nem cigizek, holnap elkezdek fogyókúrázni, mától kevesebb időt töltök el a képernyő előtt és többet sétálok, többször mondok igent dolgokra, nem rágom többet a körmöm, korán lefekszem, és a felsorolást folytathatnám a végtelenségig. De nem szükséges, mert olyasmi ez, ami mindenkinek ismerős. Viszont még egyet be kell írjak, mert különös fontossággal bír számomra: mától nem kések többet! (Ó, hányszor megígértem ezt már, de a megvalósítása folyton késik, valamilyen genetikailag örökölt családi tradíció miatt.)

Tavaly, ez idő tájt, megfogadtam valamit. Nem volt életbevágó, vagy borzasztó fontossággal bíró, csak éppen annyi, hogy idén biza nem fogom megnézni az Euróvíziót. Az ok egyszerű: egy nagy hülyeség és nem fogok rá időt vesztegetni. A nagy csillogás el akarja hitetni a TV nézőkkel, hogy minden rendben van, a világok legjobbikában. Milyen gondok is érinthetnének egy olyan földrészt, amelynek nemzetei ilyen összetartóak és ennyire egységben élnek? (A szlogenjük is magáért beszél: We are one.)

Azonban be kell jelentsem, magamnak meg szégyenkezve kell bevalljam, hogy nem fogom betartani a fogadalmamat. Ugyanis 14/16/18-án este nagy valószínűséggel a TV előtt fogok kuksolni és Európa országainak a színpadon ugrándozó és énekelgető tehetségeit fogom bámulni (és persze első látásra és hallásra, teljesen alaptalanul bénának és tehetségtelennek titulálni egyeseket, mert az én ízlésemnek tényleg azok). Titkon pedig remélem, hogy Byealex igenis bejut a döntőbe és nem a Compact Discos eredményt hozza, habár tudom jól, hogy nincsenek olyan haverállamai Magyarországnak (tessék elemezni a képet), hogy ez nagyon lehetséges legyen. De mégis, bízom, hogy idén más lesz. Aztán a műsor után mérgelődöm egy adagot, s újra megfogadom, hogy jövőre aztán biztos nem! Illene a román fellépőt is megemlítenem, csak  vele úgy vagyok, hogy a nemtetszésemet kategorizálni és megcímkézni sem tudom. Túl távol esik az én ízlésemtől az egész ember és amit énekel is, egyszerűen túl nagy luxus lenne időt abba belefektetni, hogy utánanézzek egyéb fellépéseinek vagy zeneszámainak.

Nem egyszerű ellenállni a magába szippantó, fogyasztói társadalom diktálta megszokásoknak. Viszont, amíg nem hagyjuk magunkat becsapni, nincs gond.

Jobban belegondolva, azért olyan zenészek is feltűntek az évek folyamán, akiknek minőségi zenéjük van. Ilyen például Raphael Gualazzi, Nina Zilli és Alexander Rybak, és ide nem azt a számot linkeltem, amelyikkel a versenyen felléptek. Érdemes belehallgatni a munkáikba, mert színes, tehetséges, ügyes és sokoldalú művészek, s az olasz nyelv olyan szép.

Holnapra pedig bevásárolok pattogatott kukoricával s kényelembe helyezem magam a kék doboz előtt...

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.

Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.

Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.

Mesésen zenés

Velem az a helyzet, hogy mindig hamarabb felismerem azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek. Valószínűleg azért is, mert válogatós vagyok és maximalista, de a lehető legjobb értelemben. Jó klisésen fogalmazva, keresem az eltérőt, a mást.

Ebből kifolyólag, na meg persze abból is, hogy még saját magamat sem ismertem elég jól, viszonylag sokáig nem volt kedvenc énekesem, együttesem. Emlékszem, az osztálytársaim kívülről fújták az aktuális román és angol slágereket, de valahogy engem nem kapott el a hév, hogy Britney Spearst hallgassak, vagy a spanyol együttest, amelyiknek nem tudom a nevét, de nagyon felkapott volt a 2000-es évek elején, (itt blogertársam segítségét kérem, mert ő tudja a nevüket) vagy valami rock zenekart, s ezt öltözködésileg is kimutassam.

A változás olyan hetedikes korom körül állt be, amikor is kaptunk egy zenékkel teli CD-t az ismerőseinktől. Akkor ismertem és kedveltem meg nagyon Ákos zenéit (Vicces volt, hogy nyolcadik osztály végén mindenki csak egy darab zeneszámot ismert Ákostól...nem kell leírjam, hogy melyiket.)

További zenei érésemhez már filmek kapcsolhatóak. Valamikor 9-10. osztályban a blogertársam ajánlatára megnéztem az Across the Universe-t. Nagyon nem tetszett az elején, de végül a kedvenc filmjeim képzeletbeli listáján, bekerült az első tízbe. Mivel az említett alkotás Beatles dalokat dolgoz fel, magától értetődő, hogy elkezdett érdekelni  a híres fiúbanda. S nagyon megszerettem őket, az egész hatvanas-hetvenes évekkel együtt. Jött a hippie korszakom, persze csak kiegyensúlyozottan, virágok, színek és jó zene. A tudatmódosító szereknek nem vagyok híve, gyakorolják csak mások.

A The Police-hoz, meg Stinghez nem kellett film, hogy megszeressem. Az Englishman in New York-tól kezdve visszafele haladtam időben, s fedeztem fel, milyen jó a Roxanne és a Don’t stand so close to me, meg a Synchronicity.  Ezeket a számokat 15-16 évesen meg lehet érteni, de semmiképpen sem előtte. Ennek tudatában pedig nem csodálkozom, hogy nem hamarabb lettem igazán zenefüggő. A popzene háromnegyedének k(n)edvesen alattomos, szexuális tartalommal telített szövege van. Nem kell az ilyesmivel 10 évesen szembesülni, és persze értelmezni sem lehet gyerekfejjel.

Nálam pedig a megkedvelés előfeltétele a megértés. A zenével is közölni akarnak valamit azok a művészemberek, ismerni kell a szöveget! (Persze itt nem a slágergyárosokra gondolok s a kamaszkorban leragadt énekesekre.)

David Bowie-t már említettem itt egy bejegyzésben, igen, ő az az énekes, akitől, még mindig megszállott vagyok. Az új albumát is megvettem, pedig eddig csak Ákost és a Florence and the Machine nevű együttest támogattam ilyen nagylelkűen. Viszont David Bowie visszatéréséért ennyivel tartoztam a zeneiparnak, s neki. Egy filmsorozat hívta fel a figyelmemet rá, tekintve, hogy addig csak a Heroes számát ismertem, mert nálunk ő nem divat. Sőt, úgy egész Közép- és Kelet-Európában nem az, ami igen kár. A lejátszási listám pedig megtelt Ziggyvel, s az összes többi korszakával.

A felsoroltak, nagyon nem vallanak egy mai huszonéves ízlésére, tudom, de örvendek neki. Elégtétel, hogy mást szeretek, mint a nagy többség. Nekem ebből áll a hiúságom  Azonban vannak kortárs zenei kedvenceim is, például Noel Gallagher új bandájának albuma nagyon megfogott, vagy a fentebb említett Florence and the Machine.

Hangulatonként pedig változó, hogy ezek mellé még mit hallgatok, de sokszor jazzt... 

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Második esély?

Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  

  

Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!

Emberközi kapcsolatok

Most én vagyok a soros, az egyikünk, a másik. A másabb (nem mintha, nem lennénk mindketten szerethetően furák- elnézést kedves bloggertársam, a következő bejegyzés lehet a védőbeszéded). A késői bejegyzésírásnak összetettek az okai, akárcsak a különböző háborúknak. Tanulnom kellett, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha halogatnám ezt a fajta írást, mivel nem akartam, hogy pillanatnyi hangulataim befolyásoljanak.
A témámat viszont már pár hete tudom: szóljon tehát ez a bejegyzés most az emberekről. Pontosabban az én kapcsolatomról ,a saját fajomhoz tartozó egyedekkel.
Miért akarok erről írni? Talán azért, mert ez mindenkit foglalkoztat, aki képes kicsit is túllátni a saját világán, így engem is. Azon kívül, én, személyiségemből (vagy személyes butaságomból) adódóan, nem szoktam minden emberi cselekedet mögé, hatalmas titkokat beleképzelni. Persze, tudom, hogy vannak ilyenek, de az igazság, az a legtöbbször egyszerű és rövid. Meg persze őszinte.
Igen, az őszinteség az, amelyet mindennél többre tudok értékelni. Én is őszinte vagyok, habár az utóbbi időben, pár negatív tapasztalat után, rájöttem, hogy nem mindig a leghelyesebb az ember-társaid fejéhez vágni azt, amit ők is tudnak, de nem akarják kimondani/beismerni/felismerni. Tehát az ember szereti, hogyha nem szembesítik folyton a hibáival, ha meghagynak neki egy kissé áttetsző leplet, közötte és az igazság között. Ő pedig dönthet, hogy mennyit akar észrevenni ezekből a dolgokból. 
Én és az emberek, az emberek és én. A kapcsolat helyzetekből és viszonyulásból áll (szerintem). A viszonyulással, viszont már gondok adódnak, ugyanis nem szeretem, hogyha elvárások sokaságát kell valami miatt betartanom. Olyan elvárásokét, amelyeket a társadalom, amelyben, kénytelen-kelletlen élnünk kell, felállított. Nevezhetném ezt lázadásnak, de ahhoz túl introvertált vagyok. Egyszerűen megvannak a saját elképzeléseim, amelyeket sajnos nagyon nehezen vagyok hajlandó módosítani, pedig néha nem ártana.
Valamilyen szinten szeretnék a nem-megfeleléssel megfelelni a társadalomnak.
Aki ezt felismeri bennem, az megért, legyek akármilyen bonyolult, aki pedig nem, annak maradok a fura.

Van, amikor szeretném megölelni az adott személyt, akihez egy adott helyzet kapcsolódik. De végül ez soha nem történik meg, mivel a konvenciók miatt megölném az összes lehetséges jövőbeli folytatását a kapcsolatnak. De lehet, hogy tévedek. Félek. Nem kellene félnem!