Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek
meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes
dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen
annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől
megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit
vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek
ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.
Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális
értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az
esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal,
akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az
elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az
izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16
évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom
le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem.
Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom,
hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg
rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik
kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.
Így jártam
például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és
valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és
gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az
álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek
a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem
tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes
pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár
valóban naív, szívmelengető és kedves.
Amúgy sokkal
kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan
ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg
utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben
kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán
hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem!
Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két
száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm
Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a
kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel
vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már
megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második
probálkozásra.
Talán ráveszem
magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első
alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított
repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a
sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete
listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek
macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok
dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).
Tehát ennyit a
második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a
dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam.
Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése