2013. március 3., vasárnap

Második esély?


Általában véve elítélem a kliséket, mert úgy tartom, egy értelmes embernek meg kell legyen az a képessége, hogy saját erejéből képes legyen értékes dolgokat mondani és tenni. Ezért is utálom, ha egy párkapcsolatban, vagy éppen annak a végetvetése céljából, a másik fél olcsó, elnyűtt, bármely eredetiségtől megfosztott filmekből összeszedett szövegekkel próbálja kifejezni az érzéseit vagy azoknak hiányát. De erről majd máskor. Most viszont ennek az elvemnek ellent fogok mondani. Előre elnézést kérek.

Második esélyekről szeretnék kicsit elmélkedni. De nem a tradicionális értelemben. Nem az emberi kapcsolatokra vonatkozóan. Abban szigorú vagyok és az esetek 90 százalékában ha valaki egyszer visszaélt a belé vetett bizalmammal, akkor az az ember számomra megszűnik bármit is jelenteni. Sokat változtam az elmúlt évek alatt (ami teljesen természetes), és ezzel együtt változott az izlésem, az érdeklődési köröm és a hobbijaim. Vannak dolgok, melyeket 15-16 évesen szerettem és amire szégyenkezve nézek vissza. De hát nem tagadhatom le/meg önmagam, azok is segítettek megformálni azt az egyént akivé lettem. Viszont itt most második esélyekről akartam mesélni (csak egyre inkább tapasztalom, hogy mennyire könnyű eltérni az eredeti témától). Már sokszor vitatkoztam ismerősökkel, állítva, hogy nem szeretek valamit, aztán meg rájöttem, hogy amiket évekkel ezelőtt osztottam a tetszik vagy nem tetszik kategóriába talán ideje lenni újraértékelni.  
  
Így jártam például az Amélie csodálatos élete című filmmel. Egyszer elkezdtem nézni és valamilyen okból kifolyólag arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit naív és gyenge film. Emiatt sokszor bosszankodott az egyik barátnőm és nem értette az álláspontomat. Aztán most pár hete gondoltam egyet és azt mondtam, hadd adjak ennek a híres filmnek egy második esélyt. És bevált. Nem tudom annak idején miért nem tetszett, de visszasétálnék a múltba és adnék az akkori énemnek egy becsületes pofont. Nagyon jó a rendezése, a zenéje kifogásolhatatlan és a történet, bár valóban naív, szívmelengető és kedves.

Amúgy sokkal kisebb dolgokban is megnyílvánult már a második esélyes taktika: számtalan ételt kezdtem el enni, annak ellenére, hogy talán gyerekkorom óta elméletileg utáltam. Sokszor szerzek saját magamnak meglepetést, amikor a szekrényemben kutatok és felfedezek egy régi ruhadarabot, amit évekig nem használtam, aztán hirtelen rájövök, hogy de pedig ez milyen szép. Még egy pofon, régi énem! Tisztán emlékszem, egyenesen utáltam Ákost (az énekest), mert volt egy-két száma amit nem szerettem, aztán egy alkalommal elhurcolt a barátnőm Kézdivásárhelyre, hogy élőben hallgassuk meg. Aztán valami csoda folytán azóta a kedvenceim toplistáján van és már négy koncertjét tomboltam végig... Sok mindennel vagyok úgy, hogy első látásra-hallásra elutasítom, viszont mostanra már megtanultam, hogy nem bízhatok meg magamban, illetve csak második probálkozásra.

Talán ráveszem magam arra is, hogy mégegyszer lóhátra üljek, annak ellenére, hogy az első alkalommal a kedves négylábú kiszaladt a lábaim közül és megtanított repülni. Meg az is lehet, hogy fogok autóstoppolni, még akkor is, ha legutóbb a sofőr úgy vezetett, hogy féltettem az életem. Két dolog viszont örökké a fekete listán marad: a fülgyötrő metálzene és a macskák (még akkor sem leszek macskabarát, ha 80 éves vénkisasszonyként siratom fiatalkorom és a pókhálok dekorálják a házamat, mint Miss Havishamnek Dickens regényében).

Tehát ennyit a második esélyekről. Ezentúl ötévenként meg fogom próbálni beengedni azokat a dolgokat az életembe, amelyeket első próbálkozásra nagy hévvel eltaszítottam. Ajánlom mindenkinek, jó technika, ha bővíteni szeretnénk a látókörünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése