Az az igazság, hogy mindig későn kezdek neki a bejegyzéseim megírásának. Ennek több oka is van: nem tudok időt szorítani neki, vasárnap este előtt, de legtöbbször inkább az a gond, hogy túl sok ötletem van, hogy miről is írhatnék. Ezek viszont amolyan kósza ötletek, van amelyik túl komolytalan, van olyan, amelyet nem vállalnék egy blogba, és van olyan is, amelyik elalvás előtt 1 perccel jut eszembe. Az ilyen gondolatok sorsa pedig mindenkinek világos, reggelre nem térnek vissza az álomuniverzumból. Viszont térjek rá a mai bejegyzésem lényegére.
Rég rájöttem, hogyha megtalálok egy adott dolgot amely tetszik, és elkezdem a hozzá kapcsolódóakat is felfedezni, azok is tetszeni fognak. Egyszerű. Így van ez a zenében, a filmekben, az emberekben. Mindenben.
Időnként rákattanok egy-egy színészre, és ilyenkor a legtöbb filmjét szeretném megnézni, egyszerűen, mert tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Pontosítva nem lehet olyan, hogy nekem ne tetszen, akkor is ha a kritikák le is huzzák. Elárulom, hogy volt Daniel Day-Lewis korszakom pár éve, igaz, hogy a véresebb filmjeit kihagytam, meg hosszú ideig David Bowie körül forgott minden. Aztán ott vannak az angolok, meg a jobbnál jobb sorozataik, amelyekkel szintén nem tudok betelni. A lista nagyon hosszú, nem lenne értelme, hogy itt mind felsoroljam. Főleg, hogy inkább a könyv és film kapcsolatáról akartam írni, csak szokás szerint elkalandoztam. Számomra nem jelent problémát, hogy esetleg előbb látok egy filmet, s csak utána olvasom el a könyvet, amelyből készült. Sőt, elég sok művet így fedeztem fel. A Csokoládét előbb láttam, utána pedig elolvastam, majd pedig Paul Torday Lazacfogás Jemenben című könyvét is, a filmnek köszönhetően fedeztem fel. Ezek mellett, ott vannak azok az alkotások is, amelyeket ismertem, könyvet és filmet is, de a film adta meg a késztetést, hogy elolvassam az ősanyagot. Tehát, rám nem érvényes, hogy a film miatt nem olvastam el a könyvet (a Harry Pottert kivéve, amelyből a film bőven elég volt). Aki pedig kicsit is érdeklődő, az szerintem szintén így tesz.
Legutóbbi ilyen felfedezésem Jeremy Ironshoz köthető. Valójában nem is felfedezés, mert rég tudtam róla, rég érdekelt, de valahogy mégsem néztem meg, egészen tegnapig a Lolitat. Ha azt írnám, hogy tetszett, az kissé megbotránkoztató lenne, tekintve a tartalmát. De mégis, a film érdekes, ahogy a téma is. Határokat feszeget, kényes kérdések körül. Mi a megengedett, mit lehet elnézni, mit kell elítélni, és mit büntetni? Egyáltalán kinek van joga a kapcsolatokba beleszólni?
Most pedig jöhet a könyv, ugyanis kíváncsivá tett a híres narrációja. A sor viszont hosszú még a Lolita előtt, de ha összeszedem magam, nyár elejére csak befejezem a Gyűrük urát (naná, hogy a film miatt kezdtem bele) és a Felhőatlaszt, amelyet szintén a filmnek a köszönhetek. Hasznosak ezek a mozgóképek, hogyha okosan be tudjuk építeni a kultúránkba, mivel most már úgysem szabadulunk meg tőlük.
Egyébként, hogy legyen kicsit személyes a hangneme a blognak, egyikünk, azaz a jelen bejegyzés írója, mostantól Bécsből fog írni. De az itteni életről majd később, még nincs elég erős honvágyam hozzá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése