Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl
diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy
tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves
lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül,
(fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).
Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a
válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta,
amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek
a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán
hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm,
hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott
nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne
értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb
szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló
kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy
rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán)
beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.
Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos
felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és
érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak
ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor
például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik
mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek.
És csendben röhögnek a markukba, hogy az
informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus
ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy
majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad
humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy
része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy
az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz
azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki
máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért
nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat.
Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek
nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és
ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség.
Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt,
hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a
világot ezek nélkül... Tetszene?
Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb
dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se
felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal
ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában
véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek
is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok,
éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne
kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése