Levél a 16 éves énemnek

Ma kezdődött meg az iskola, napsütéses, meleg őszi időben. De szerencsére engem ez már csak közvetetten érint, s egyáltalán nem bánom. A város tele volt férfiruhás kisfiúkkal, sportcipő és ing, csokornyakkendő és bizonytalan tekintetek mindenhol. A lányoknál is hasonló volt a helyzet. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy pár éve még én is csak 16 éves voltam és javában kamasz. Gondoltam írok magamnak egy levelet, miért is ne, úgyis divatos lett a múltbeli éneddel diskurzust folytatni. Következzen hát a Levél a tizenhat éves énemnek:

Kedves én a múltban,

a hajad nagy és borzos, de legalább nem zsíros. Kibékülhetsz vele, mert nemsokára megtanulod kezelni és szép lesz, göndör, dús és hosszú. A szél is nagyon fogja szeretni, sokszor belekap majd és könnyedén felemeli a nyakadtól a tincseid. Valamikor most fogsz elmenni egy fodrászhoz, aki teljesen felkészületlen és levágatod a hajad. Megnyugtatlak, nem fog látszani, hogy milyen aszimmetrikus séród lett.
Évekig aztán rövid hajad lesz, amelyikkel mindig szeretnél valamit kezdeni, esetleg felfogni, csatokat tenni bele. De nem fogsz, mert akkor látszanának a füleid, amelyeket még nem szeretsz, mert elállnak a fejedtől. Később megbékélsz velük, mert másnak is van ilyen füle (például Kate Hudsonnak) és a hajad bátran felfogod majd, s rájössz, hogy jól áll neked. Aztán meg ha nem, kit érdekel, a te fejed, a te füled.
Térjünk át ennél komolyabb témákra. Még nagyon kevés embert tűrsz meg, viselsz el, esetleg szeretsz. A nagy részét azoknak, akikkel összehoz a sors butának és műveletlennek tartod, eszméletlenül kritikus vagy. Sajnos a kritikusság meg fog maradni, de messze nem olyan nagy mértékben. Lassan pedig arra is rá fogsz jönni, hogy nem gondolkozhat mindenki ugyan úgy mint te és ez így van a legnagyobb rendben. Valamint fel fogod ismerni, hogy mindenkiben lehet olyasmit találni, amiért tisztelheted.
A kissé őrült kívülállókra még mindig csodálattal fogsz tekinteni, azért mert ők meg mernek tenni dolgokat, amiket te nem. De ez már nem fog zavarni és emészteni, mert rendelkezni fogsz annyi önismerettel, hogy tudd az nem a te világod. Ismerni fogod a határaid és pontosan fogod tudni, hogy ezeket mikor és milyen körülmények között tudod átlépni. 
Most még vannak dührohamaid, sok mindennel elégedetlen vagy és hisztis. Sajnos a lobbanékony természeted meg fog maradni, de jobban fogsz vigyázni, hogy hol meddig lehet elmenni. Az ordibálásról még mindig szoktatod le magad, csak hát ez családi hagyomány, s mint olyan, nehéz tőle megválni.
Nemsokára megismered David Bowiet és hosszan tartó szerelem szövődik köztetek, mármint te szereted meg a zenéjét (és a ruháit is), nehogy félreérts. Sok jó sorozatot fogsz megnézni és azoknak hála, angolul is megtanulsz. Ne zavarjon hát a csúfolódós légkör angol órákon, amikor a "kedves" osztálytársaid azt várják, hogy mikor ejt ki valaki rosszul egy szót, hogy utána röhöghessenek. 
Az ízlésed megmarad 'quirky'-nek, továbbra is azt fogod szeretni ami más, kissé különc, meg színes. De rá fogsz jönni, hogy a mainstreamnek is van értékes, szerethető vonala. Öltözködésed is kifinomultabb lesz, például nem fogsz többet csíkos nadrágokat viselni. (Most egy kockásat szeretnél venni magadnak.) Lesz egy csomó-csomó ruhád, s mindegyiket egyformán fogod szeretni, de azon még dolgoznod kell, hogy merd is mindegyiket viselni. 
Megtanulod majd, hogy nem kell mindent komolyan venni. És hál' Istennek, felszabadultabb leszel meg elfogadóbb magaddal és másokkal szemben, aminek nagyon örvendek. De vannak dolgok, amiket még mindig tanulsz, például, hogy minél több mindenre mondj igent, meg fényképezni. Fényképezni még mindig tanulsz.

Most zárom soraim. Kedves tizenhat éves énem, bízz magadban. Semmit nem lehet annyira elrontani, hogy utána ne lehetne helyrehozni valamilyen szinten. (Kivéve ha eltörsz egy csészét, de az nem számít, csészéből van elég.) Életed, eddig minden esetre, úgy tűnik csak egy van. Tehát merj!

Szeretettel,
a majdnem huszonkét (22!!!) éves éned!

Célirányosan?

Elgondolkodtam már párszor (na jó, valljuk be, minden héten egynéhányszor) azon, hogy mennyire ajánlatos az embernek betervezni az életét. Mert elvégre kétfajta ember létezik: aki betáblázza a napjait, és az aki percről percre él, a jelen hóbortjainak.

Sokszor próbáltam már előre kidongolni, hogy miket kell megvalósitanom rövid- illetve hosszútávon is. Viszont van egy apró problémám: amikor ilyensmiről van szó, olyan vagyok mint egy régi, elromlott GPS készülék - ha valami nem tökéletesen úgy sül el, ahogy akartam volna, ki tudok kattani és elég sok időmbe telik az 'újratervezés'. A bloggertársamnak is sokszor kellett emiatt szenvednie, mert csúnyán csinálok, amikor elkésik vagy amikor nem a terveink szerint csinál valamit. De nem az ő hibája. Vannak rugalmas emberek és hát, vagyok én (meg remélhetőleg sokan mások ilyen gonddal). A spontaneitás mind szép és jó, de akkor a legjobb, ha az ember előre tudja, mikor lesz spontán. Vagy mégsem?  

És éppen ezért félek az ötéves terv gondolatától. Ha egyetlen lépést rosszul számítok ki, akkor kezdhetem előről a jövőm feltérképezését. Ez meg nagy kockázat egy olyan 'control freak'-nek, mint jómagam. Ezért is csúszik ki olyan könnyen a kezeim közül az idő, mert egyrészről tudom, hogy be kellene osztanom tisztességesen és hasznosítanom rendesen, viszont ha egy dolgot betervezek, akkor onnan már mindent pillanatomat legszívesebben beskatulyáznám.

A legegyszerűbb az lenne, ha lenne egy szép kis stoplámpám, ami pirosan jelezné, ha még nem jött el valaminek az ideje, és zölden, ha jöhet a követkeő lépés ebben a furcsa játékban, ami az élet (de még akkor is azt hiszem félrehúzódnék, engdeném, hogy mindenki előszőr elmenjen, aztán utánuk somfordálnék csendesen.)

Szóval, mi jobb egy ilyen állandó időszűkében szenvedő egyetemistának: ha megtervezi minden percét, attól kezdve, hogy egy elsőt nyújtózik reggel, addig, amíg holtfáradtan bezuhan az ágyba, vagy ha átbotorkál a napi fontos és kevésbé fontos időtöltésein? Kell előre tudnunk, hogy hol leszünk egy hét, egy hónap, egy- tán öt év múlva ilyenkor? Erre keresem én éjjel-nappal a választ...