Nézz filmet s olvass hozzá

Az az igazság, hogy mindig későn kezdek neki a bejegyzéseim megírásának. Ennek több oka is van: nem tudok időt szorítani neki, vasárnap este előtt, de legtöbbször inkább az a gond, hogy túl sok ötletem van, hogy miről is írhatnék. Ezek viszont amolyan kósza ötletek, van amelyik túl komolytalan, van olyan, amelyet nem vállalnék egy blogba, és van olyan is, amelyik elalvás előtt 1 perccel jut eszembe. Az ilyen gondolatok sorsa pedig mindenkinek világos, reggelre nem térnek vissza az álomuniverzumból. Viszont térjek rá a mai bejegyzésem lényegére.

Rég rájöttem, hogyha megtalálok egy adott dolgot amely tetszik, és elkezdem a hozzá kapcsolódóakat is felfedezni, azok is tetszeni fognak. Egyszerű. Így van ez a zenében, a filmekben, az emberekben. Mindenben.

Időnként rákattanok egy-egy színészre, és ilyenkor a legtöbb filmjét szeretném megnézni, egyszerűen, mert tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Pontosítva nem lehet olyan, hogy nekem ne tetszen, akkor is ha a kritikák le is huzzák. Elárulom, hogy volt Daniel Day-Lewis korszakom pár éve, igaz, hogy a véresebb filmjeit kihagytam, meg hosszú ideig David Bowie körül forgott minden. Aztán ott vannak az angolok, meg a jobbnál jobb sorozataik, amelyekkel szintén nem tudok betelni. A lista nagyon hosszú, nem lenne értelme, hogy itt mind felsoroljam. Főleg, hogy inkább a könyv és film kapcsolatáról akartam írni, csak szokás szerint elkalandoztam. Számomra nem jelent problémát, hogy esetleg előbb látok egy filmet, s csak utána olvasom el a könyvet, amelyből készült. Sőt, elég sok művet így fedeztem fel. A Csokoládét előbb láttam, utána pedig elolvastam, majd pedig Paul Torday Lazacfogás Jemenben című könyvét is, a filmnek köszönhetően fedeztem fel. Ezek mellett, ott vannak azok az alkotások is, amelyeket ismertem, könyvet és filmet is, de a film adta meg a késztetést, hogy elolvassam az ősanyagot. Tehát, rám nem érvényes, hogy a film miatt nem olvastam el a könyvet (a Harry Pottert kivéve, amelyből a film bőven elég volt). Aki pedig kicsit is érdeklődő, az szerintem szintén így tesz.

Legutóbbi ilyen felfedezésem Jeremy Ironshoz köthető. Valójában nem is felfedezés, mert rég tudtam róla, rég érdekelt, de valahogy mégsem néztem meg, egészen tegnapig a Lolitat. Ha azt írnám, hogy tetszett, az kissé megbotránkoztató lenne, tekintve a tartalmát. De mégis, a film érdekes, ahogy a téma is. Határokat feszeget, kényes kérdések körül. Mi a megengedett, mit lehet elnézni, mit kell elítélni, és mit büntetni? Egyáltalán kinek van joga a kapcsolatokba beleszólni?

Most pedig jöhet a könyv, ugyanis kíváncsivá tett a híres narrációja. A sor viszont hosszú még a Lolita előtt, de ha összeszedem magam, nyár elejére csak befejezem a Gyűrük urát (naná, hogy a film miatt kezdtem bele) és a Felhőatlaszt, amelyet szintén a filmnek a köszönhetek. Hasznosak ezek a mozgóképek, hogyha okosan be tudjuk építeni a kultúránkba, mivel most már úgysem szabadulunk meg tőlük.

Egyébként, hogy legyen kicsit személyes a hangneme a blognak, egyikünk, azaz a jelen bejegyzés írója, mostantól Bécsből fog írni. De az itteni életről majd később, még nincs elég erős honvágyam hozzá...

Reál-humán hidegháború

Sokszor szembesültem már furcsa és számomra elfogadhatatlan megfigyelésekkel különböző emberek részéről, ami általában véve a történelmet és az irodalmat illeti. Amikor egyszer az iskolában azt mondta egy kollega, hogy semmi értelme tudnia a világágháborúk kitörésének és végének az évszámait, ha amúgy is megkeresheti a Googleban másodpercek alatt, nem tudtam, hogy sírnom kellene vagy nevetnem. Érettségi előtt rengeteg diák panaszkodott, hogy nem érti minek kell az irodalom tanulásával kínlódnia, ha semmi hasznunk nincs belőle. Egy szavam van ezekhez az emberekhez: örökség. Történelmi, nyelvi, irodalmi örökségünk nekünk, embereknek. A múlt történeteinek, embereinek tanulmányozása. Mert mik lennénk mindannyian múltunk nélkül. A tudomány előre visz, viszont sosem feledhetjük el a múltunkat, a nemzetünk, az egész fajunk örökségét őriznünk kell. Nem csak  porosodó polcokon nyugvó rég feledett könyvekben, hanem agyunkban (szívünkben, ha úgy tetszik), mert mi másra lenne, mint fontos dolgok tárolására. Ha van agyunk, hát használjuk. És nem, mindez nem haszontalan.

Tisztán emlékszem ahogy nyolcadikban a kémia tanárnő (nem túl diplomatikusan) fejmosást végzett az osztályunkban és szépen elmagyarázta, hogy tiszta hülyék lennénk, ha humán osztályban tanulnánk tovább. Aztán ez a kedves lenéző hozzáállás végigkövetett bennünket a líceumi éveken keresztül, (fölösleges mondanom, hogy főleg melyik tanárok részéről).

Mint minden gyerek, nekem is sok elképzelésem volt a jövőmet illetően és a mi leszek ha nagy leszek kérdésre a válaszom gyakran változott. Akartam én énekes lenni (de a természet nem akarta, amikor egy förtelmes zenei hallással és hanggal áldott meg), állatorvos (ennek a tervnek aztán talán az egymás után kimuló háziállataim vetettek véget), aztán hosszú ideig szerettem volna lakberendező lenni, viszont rá kellett jönnöm, hogy a reál tantárgyak nem voltak az erősségeim. Igy aztán prédikálhatott nyolcadikban bárki, ha én már tisztán láttam magam előtt azt, hogy nem lenne értelme végigkínlódnom a következő négy évet, ha nekem a legnagyobb szenvedélyem a nyelvtanulás, az irodalom volt és talán a történelem. A hasonló kedves tanárainknak szerintem inkább abban kellett volna segíteniük, hogy rájöjjünk mik az erős és gyenge pontjaink, hogy milyen (reál vagy humán) beállítottságuak vagyunk és ezeket fejlesszék bennünk.

Mi tagadás, olyan világban élünk, ahol a technológia a minden, a tudományos felfedezések játsszák a legfontosabb szerepet az emberiség fejlődésében és érezhető az, hogy a humány tudományok kicsit háttérbe szorultak. De annak ellenére nem kevésbé fontosak. Semmi más nem bosszant jobban, mint amikor például kérdőn néznek művészettörténet hallgató bloggertársamra, mert nem értik mit lehet ott tanulni vagy hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egyetemnek. És  csendben röhögnek a markukba, hogy az informatikával milyen sokra viszik majd, miközben mi majd éhezünk. A fizikus ismerős meg, amikor elsétáltunk egy hajléktalan mellett nevetve mondta, hogy majd mi fogunk oda jutni és ő majd mutatja a gyerekének, hogy ezért nem szabad humán tudományokat tanulni, mert ide jut az ember. Hát igen, a reálosok nagy része biztosan mind ezen a véleményen van. Csak nem értem mit gondolnak, hogy az jó lenne, ha mindenki azt csinálná és tanulná amit ők? Mért olyan nehéz azokon a szép kocka fejeken átpréselni azt az alap információt, hogy mindenki máshoz ért, még ha egyes dolgok a másik oldalról értelmetlennek tűnnek? Mért nem lehett ezt egyszerűen elfogadni anélkül, hogy szépen lekezelnénk másokat. Mi lenne az ember beszéd nélkül, hova lenne a világ sokszínűsége nyelvek nélkül? A művészet a legjobb kifejezése az emberiség esztétikai érzékének, és ha ez nem lenne, a világ nem lenne más mint egy csodálatosan monoton szürkeség. Úgyhogy mielőtt valaki elítélné ezeket a dolgokat és azt az egyszerű tényt, hogy egyes emberek ezek tanulmányozására szánják az életüket, képzelje el a világot ezek nélkül... Tetszene? 

Talán sokan azt mondanák, hogy egyszerűbb dolgunk lenne, mert ezek fölösleges elemei a hétköznapjainknak. De azt senki se felejtse el, hogy több ezer évig nem tartották annak, hogy csupán évszázadokkal ezelőtt a fizikus filozófus is volt, a matematikus verseket írt és általában véve számtalan tudós polihisztor volt. Napjainkban már egyetlen ága mindezeknek is nagy falat egyetlen embernek, így érthető, hogy különváltak a tudományok, éppen ezért kellene mindenki szépen foglalkozzon a saját dolgával és ne kérdőjelezze meg és ítélje el más választásait.

Érdekeljen!

Az olvasókat, mert a számláló jelzi, hogy van érdeklődés, mostantól egy fejléc is fogadja. Elárulom, hogy egész minimalista lett, a kezdeti változatokhoz képest. A fő az, hogy megvan. Miután megunjuk, lecseréljük. Azonban, én nem erről akarok bejegyzést írni. Jobb ötlet híján, szeretném kicsit körbejárni a mi-is-érdekel és mi-is-a-viszonyulásom témát. Viszont nem azt, hogy engem konkrétan milyen dolgok érdekelnek, mivel azt a hosszú bejegyzést senki el nem olvasná, és én meg sem tudnám írni, hiszen szétszóródnék a részletekben. Nagy általánosságokat szeretnék ide lejegyezni, amelyeket a közvetlen környezetemben vettem észre.

Először is, nagyjából két nagy csoportra oszlanak az emberek: akiket érdeklik a dolgok, és akiket nem. Viszont, mintha az utóbbi időben megsokasodott volna azoknak a száma, akiket NEM érdekel semmi. (A semmin olyasmit értek, amely a kultúra tágabb és szűkebb területébe beletartozik). Mindig is olyan voltam, aki bizonyos fokú komolysággal állt hozzá a dolgokhoz, de azt bevallom, hogy nem volt mindig elegendő kitartásom. Ez meglátszik a sok kütyün, amelyeket készítettem, és amelyeket félbehagytam. Viszont bizonyítja azt is, hogy érdekelnek a dolgok. Szeretem, hogyha kipróbálhatok valamilyen új kreatív hobbit, ha elkezdhetek olvasni egy könyvet, hogyha a fejemben, a dolgok között hálózatokat hozhatok létre és felfedezek egy összefüggést. Egy szóval (vagyis több lesz, de a kifejezés így helyes), szeretem, hogyha információkat tudok meg. Szeretem, hogyha megtudok akármit. Ez azt is jelenti, hogy szeretek tanulni.

Így pedig, kicsit nehéz azt megértenem, hogy miért választják egyesek a lomhalétet. Azaz, hogy képesek sokan elmenni úgy a világ történései mellett, hogy ne érdekelnék őket. Miért kényelmes a nemtörődömség, a mindennapi kocsmázás, a TV és szappanopera nézés? Tudom, hogy a semmittevésben, akár hamar is eltelhet egy nap, de nem unalmas hogyha évek óta minden nap, ugyan abból áll?

Utalnék a blogertársam előző heti bejegyzésére is. Kedves fiatalok, kedves egyetemisták, mondom én, akire mindkét megszólítás igaz, nem zavar, hogy úgy töltitek el ezeket az éveket, hogy nem használjátok ki jobban mindazt, amiből tanulhatnátok? Egyik félévről, a másikra csak telik az idő, anélkül, hogy tényleg maximálisan ki lenne használva. Rossz pár év után felfedezni az űrt, amelyet a hasonló helyzetek hagytak maguk után.

Jó lenne, hogyha mindenki tudná, mit is akar az életben, és ezt már 18 évesen is tisztán látná. Lehet, hogy akkor többen választanák a helyes utat, és olyan területen mennének tovább tanulni, amely ÉRDEKLI őket. Ha pedig valami tényleg, úgy igazából érdekel, akkor nem hiszem, hogy ne lennél képes megtanulni. Ha meg valaki dög rá, akkor nézzen szembe saját magával és próbáljon minél hamarabb dönteni. Elvégre itt, az elkövetkező hosszú évek boldogulásáról van szó!

Egyébként én sem tudom, hogy "mi is leszek, ha nagy leszek", mivel ez az elkövetkezendő lehetőségektől függ. Azt viszont tudom, hogy mi érdekel, és legalább megnyugtat, hogy a helyes úton vagyok. (Persze, még nem tudom, hogy Oz-ba visz-e, vagy Mordorba.)

A világ talán soha nem volt olyan nyitott és elérhető, mint most. Használjátok ki!

Ingatag holnapok

Egyik legrosszabb érzés az, amikor az ember elkezdi megkérdőjelezni döntéseit. Ráadásul egy olyan országban élünk, ahol az a furcsa, ha az ember biztos abban, hogy amit csinál, azzal majd viszi is valamire. Bevallom őszintén, a mai világban nem kellemes dolog huszonvalahány évesnek lenni. Nem arra gondolok, hogy nem jó fiatalnak lenni, szórakozni, egy nagyjából felelősségektől mentes buborékban élni, mert ha ezt mondanám, hazudnék önmagamnak. De ha kicsit elgondolkodom, hogy mi lesz pár év múlva, akkor már észre kell vennem azt a sok bizonytalanságot amit magával hoz a jövő...

Szerintem sokan így vannak ezzel, még ha nem is vallják be maguknak. Bolyongunk a világban és nem találjuk a helyünk. Nem tudom, hol lehet a probléma? Túl sok lehetőség tárulkozik elénk egyszerre, valamilyen szinten az egész világ a miénk, de valahogy mégsem... Hiányoznak egyes konvenciók, melyek kicsit irányíthatnák életünk. Nem mondom, hogy évtizedekkel ezelőtt jobb volt a helyzet. Most viszont minden megengedett, és a nagy szabadságban elég könnyű eltévedni. Furcsán hangzik ez így, igaz?

Régen volt egy séma, amely szerint mindenki építette az életét: iskola, egyetem, házasság, gyerek és aztán ezek után minden csak ennek a tetézése volt. Rendben, sikerült kivetkőznünk ebből a társadalmi elvárásokból épített börtönből, de hova tovább? Ma már nincs ilyen kötöttség. Persze itt mindenki egyetemet végez, ha kell, ha nem. Aztán az, hogy egyáltalán nem szereti az ember azt amit tanul, csak végzi mert majd jó munkahelye lesz, az nem számít. Ha meg esetleg kedveli, akkor sok esetben talál egy munkahelyet, aminek semmi köze a végzettségéhez. Aztán meg túl későn vesszük észre, hogy amit egy életen át csináltunk, egyáltalán nem az volt amit egykor megálmodtunk, vagy inkább kiterveztünk, magunknak. Utópia lenne, ha mindenki azzal foglalkozhatna, amit igazán szeret és ebből meg is tudna élni. De manapság két kategóriára oszlik az emberiség: az, aki azzal foglalkozik, ami boldoggá teszi, de alig él meg egyik napról a másikra, emiatt pedig a pénzhajhász társadalom elítéli, a másik az, aki azt csinálja ami anyagi elégtételt hoz, meg elismerést, de egyéni boldogságot kevésbé. Biztos van ez alól kivétel, nem akarok túlzottan általánosítani, de én ezt látom nap mint nap körülöttem. Azt nem is említem, hogy lassan senki nem tudja, mi az, amit igazán kedvel csinálni, ami kikapcsolja, ami kimozdítja a közömbös, unalmas hétköznapjaiból.

Személyes tapasztalatomból ítélve, a gond az oktatási intézményekben kezdődik. Ha elég szerencsések voltunk egy jó iskolába járni, hát az egyetemen majd megtanulunk csendben, vagy kevésbé, háborogni, hogy milyen rossz az egész rendszer. 3 évbe összesűrített anyag, olyan tanárok, akiknek az arcáról lerí a nemtörődömség, öreg tanárok, akik már beleuntak az egészbe és unnak minket is. Ha valamire akarunk jutni, hát mindenki a maga erejéből, kérem szépen, mert ez itt a 21. századi Románia. Senkit nem érdekel, ha a diplomáinkkal nagyjából semmit nem érünk. Gyártani tömegre az egyetemi végzettségű életképtelen fiatalokat, ez itt a cél. Az sem baj, ha alig-alig evickélnek végig azon a három éven. Nem baj, hogy a bölcsészeink alig tudnak megszólalni angolul, pedig főszakosok, a vizsgákon mégis (éppen csak hogy) átcsúsznak. Vagy, ahogy blogertársam kiegészítette: a történészek azt sem tudják mi volt az amerikai függetlenségi háború és a fogalmakat úgy keverik mint az ingó firmát és a fingó Irmát.  Semmi sem baj már...

Nem tudom, hogy jó ez így vagy sem, de ez a helyzet. És meg kell tanulnunk ezzel élni. Megszokás minden. Megszokjuk a bizonytalanságot, hozzá idomulunk a káoszhoz és  megpróbálunk eligazodni benne. Csak meddig lehet ezt így folytatni? Takargatjuk az elégedetlenségünket vagy talán túl nagy hangot adunk neki, mert hát szabad. Álarcokat öltünk egymás előtt, magunk előtt és aztán alig ismerünk önmagunkra. Elvesztődünk az értelmetlen hétköznapokban. Sokan nem terveznek nagyon előre, mert félnek, hogy valami útját állja majd céljaiknak. Élnek egyik napról a másikra, mert az biztonságos és nem okoz csalódást. Vagy mások pedig minden percüket betáblázzák, mert a céltudatos életmód elégedettséget hoz nekik.