Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

Lejárt az agyfunkcióim szavatossági ideje?

Mivel az vezetőség meg van győződve róla, hogy a szessziós-egyetemista egy olyan fajta emlős állat, akinek a napja 48 órából áll, inni-ennie nem kell és aludnia sem túl sokat, így ehhez híven szervezi a vizsgaidőszakos programot. Persze ez csak egy futótűzként terjedő mítosz, a nap minden élőlény számára csupán 24 órát foglal magába és most együtt érzek az összes bajtársammal, akikre álmatlan éjszakák várnak. Ennek következtében hát nekem sem lesz időm egy terjedelmes bejegyzést összekovácsolni. Továbbá már elfogadott szokás a bölcsészkaron, hogy a szóban forgó évszak 3 központi hetére elegendő betenni négy darab vizsgát, a többi 8-10 tantárgyból meg szépen megizzasztják a népet az utolsó héten. Tudom, hogy ez még máshol is bevett tradíció, így hát emelem kalapom azok előtt, akik vasárnapig sikeresen, ép elmével állják a sarat!

Akkor hát most térjek a lényegre. Ma valami olyasmi történt velem, amit talán sosem, vagy nagyon ritkán tapasztaltam, és elgondolkodtatott, hogy vajon ahelyett, hogy okosabbá válnék, nem-e kezdek butulni. Komolyan kétségbeestem és legszívesebben fogtam volna a fejem és a falhoz csapom. Úgysem használ semmire. Ma úgynevezett kreatív vizsgám volt egyik tantárgyból (Női identitások és alteritások, röviden feminista kurzus, csak hála az égnek nem extrémekbe menően). A téma kecsegtető – kiválasztani egy személyiséget a kurzus-, illetve szemináriumokról, aki kiütötte nálunk a biztosítékot és megindokolni, hogy miben rontja az illető a nő illetve a férfikép kialakulását. Múlthéten éppen Simone de Beauvoir A második nem című (sajnálom, hogy így kell jellemeznem) katasztrofális irományát olvastam, amelyben elmondja, hogy a nők helyzete milyen rettenetes volt mindig és bármilyen pozitív dolgot talál a történelemben, ami ezt megcáfolná, megtalálja benne a rosszat. Innen az elmélet, hogy eredetileg mi nőstények vagyunk, és csak a kultúra által válhatunk nőkké, ha megtagadjuk magunktól például a gyerekszülés lehetőségét. Egész idézet-lavinával árasztottam el a bloggertársamat, kiemelve azokat a részleteket, amelyek teljesen kihoztak a sodromból. A végén már őt is ugyanolyan szinten idegesítette ez a nőszemély, mint engem. Megvitattuk a problémát és közös nevezőre jutva, szegény Simone-t mindennek leírtuk.

Ma, amikor valakit ki kellett választanom, aki nálam minden határt túllépett, hát természetesen de Beauvoir ugrott először a fejembe. De ennyi. Miután majdnem két napig forrt a vérem a sok agymenés miatt, amit képes volt összeírni, a nevén kívül más eszembe nem jutott. Olyan volt az agyam, mint egy frissen formatált merevlemez. Most is azon gondolkodom, hogy ha már minden porcikám ellenezte azt, amit olvastam, hogy a szentséges jó égbe nem jutottak eszembe a nagy felháborodásom okai?!?! Habár az is lehet, hogy van olyan okos a fejem, hogy inkább nem tárol ilyen fölösleges információkat, amelyek úgyis csak kárt tesznek a neuronjaim között...