Vannak olyan dolgok, nevezzük inkább fogalmaknak, amelyeket igen nehéz megélni,
megtapasztalni. Sok ezek közül száz éve még erősen élt, gondolok itt a hitre,
nemzet iránti odaadásra, etnikai megkülönböztetésekre, nemek közötti hátrányos
megkülönböztetésre. Aztán múlt az idő és sok minden háttérbe szorult,
veszített a jelentőségéből vagy másnak adta át a helyét.
A közösséghez tartozás is szerintem egy ilyen fogalom, amelyiket nehéz
megélni, sőt így a 21. században már egyre nehezebb, hiszen lépten-nyomon
mindenhonnan az folyik, hogy TE mit kell tegyél, hogy SAJÁT álmaid és MAGAD
megvalósítsd. Arról már nem szólnak, hogy bizony jobban lehet boldogulni, ha
tudjuk, tartozunk valahova, egy olyan közegbe, amelyik konstans módon létezik.
Idén, a Kolozsvári Magyar Napokon nekem sikerült megtapasztalni, és
mondanom sem kell milyen örömmel s megnyugvással töltött el, hogy biza
Kolozsvárnak (s Erdélynek is) van egy olyan magyar közössége, amelyikbe
tartozni lehet, mert létezik, él és nem fél megmutatni magát.
Sokszor gondolkodtam már el azon, hogyan magyarázhatnám meg annak a
magyarországi családi barátunknak azt, hogy a nacionalizmus kifejezés nem
pejoratív értelmű, hogy a nemzeti hovatartozást éltetni kell és továbbadni
gyerekeinknek, hogy mind tudjuk és tudják majd, honnan jöttünk és mik vagyunk.
De sajnos azt egy anyaországi sosem fogja átérezni és megérteni, hogy mekkora
kincs lehet egy határon túli, kisebbségben élő magyarnak, hogy küzdhet az
összetartásért. Nem nagy és megvalósíthatatlan tervekkel, csupán apró
lépésekkel, hogy elmegy a március 15-én megtartott megemlékezésre vagy
látogatja azt a rengeteg programot, kihasználja a lehetőségeket amelyeket a
nagyobb hatalommal rendelkezők a magyarságnak akarnak nyújtani. A nacionalizmus
számomra nem más, mint szeretni nemzetünket, múltunkat és történelmünket és
kiállni mellette, nem végletekbe menően, hanem csak addig, amíg érezzük, ennek
így kell lennie. Túlzottan liberális barátunk háborog, miért kaphatunk
állampolgárságot (és szemrebbenés nélkül bevallja, hogy ő biza nem támogatta a
határozatot), de nem érti, ennek az előrelépésnek a jelképes erejét.
De semmiképp sem szeretnék ezen a témán elidőzni, nincs ennek itt sem helye,
sem ideje. Az elmúlt héten megint meggyőződtem róla, mennyire jó erdélyi
magyarnak lenni. Most már elmesélhetem annak a kedves ismerősnek, hogy igenis
fontos itt mindnyájunknak a magyarság, fontos, hogy egy néphez tartozunk, és ha
talán cáfolná, elmesélném miként énekelte a kincses város főterén, a Kolozsvári
Magyar Napok alkalmával összegyűlt több tízezer ember a Himnuszt és, hogy
akkor, a tömeg közepében mennyire jó volt együtt megélni azt a pillanatot.
Önkéntes lévén nem tudtam minden helyszínre/ eseményre
ellátogatni, amelyre eleinte terveztem (így a Jankovics Marcell animációja, Az
Ember Tragédiája is sajnos kimaradt), de ugyanakkor jólesett tudni, hogy én is
kivehetem a részem a munkából (még ha csak egy nagyon kicsit is). Román
érdeklődők is akadtak bőven, a rockopera főpróbáján egy férfi kuriózumként szemlélte
az előadást, majd megkérdezte, hogy miről szól és mosolyogva mondta, hogy
mennyire érdekesnek találja. Hát igen, aki kicsit is nyíltabb az új fele és hátra
tudja hagyni a belé ültetett rosszallást és elfogultságot a kisebbséggel
szemben, annak ez a hét ugyanolyan élményeket tudott nyújtani, mint nekünk,
magyaroknak. Ugyanakkor, a turisták figyelmét is természetesen felkeltette a
folytonos izgés-mozgás, a koncertek, a finomabbnál finomabb ételek illata és
természetesen az ízletes magyar borok kínálata. Szebbnél szebb kézimunkákat lehetett
találni a Farkas utcában (azok után a Kalocsai festett porcelánok után még
mindig sóvárog a szívem), meg persze a könyvvásárt sem szabad kihagyni a
felsorolásból. Minden volt a város szívében amit szem-száj, illetve a test meg
a kulturáltabb lélek megkívánhat és akadt mindenre vevő bőven. Ami még
meglepetést jelentett az a majdnem 200 önkéntes akik egész héten sürögtek
forogtak, hogy a szervezőknek a munkáját segítsék és szomorúan jelzem, hogy én,
21 éves fejjel az idős generációhoz tartoztam, mivel nagy részük iskolás volt, meg
akadt nem egy 12-13 éves ajánlkozó is. Számomra felüdítő érzés volt kicsit
kimozdulni a komfort zónámból és számos új emberrel kerülhettem kapcsolatba.
Szívből ajánlom kicsiknek-nagyoknak, hogy aki jövőre unatkozni találna nyáron, vagy
egyszerűen szeretne hozzájárulni ennek a remek fesztiválnak a lebonyolításához,
jelentkezzen önkéntesnek.
Köszönjük hát a szervezőknek, hogy ilyen egyedi és páratlan eseménysorozatot tudott idevarázsolni Kolozsvárra és szívből reméljük, jövőre is ugyanilyen érdeklődést mutatnak az erdélyiek (és nem csak), hogy majd egy év múlva is hasonlóképpen tudjunk ünnepelni mindannyian!
