Traveller or Tourist? I say both!

Beszéljünk ma kicsit az utazásról: erről a mindennapi, mindannyiunk számára elérhető, sokunk által imádott időtöltésről. Mert be kell vallanom, én is egy vagyok a sok közül, aki él-hal azért, hogy új helyeket fedezhessen fel és új kúltúrák megismerésével gazdagíthassa tudástását. Nem mondhatom konkrétan hobbinak, mert hát kinek van pénze arra, hogy hobbiból, muffinsütés helyett, hétvégén pár órára kiruccanjon az Indiai óceán partjaira? Jó lenne, mi? Meg még egy dolgot tisztázzunk, nem is idő-, illetve intergalaktikus, transzdimenzionális utazásról beszélek. Nem mintha nem szeretném, de ezt majd az ükunokáimra bízom. Bár megvan a tervem arra, hogy mi az a pár kihagyhatatlan dolog amit gyorsan összepakolnék (a törülközőn kívül, természetesen), ha a Tardis materializálódna az ajtóm előtt, vagy ha Ford kopogtatna kétségbeesetten az bejáratnál (sós mogyoróval és sok sörrel), hogy vele stoppoljuk le a következő Vogon hajót, még mielőtt megsemmisülne a Föld. De most vissza a valós világba!

Jön a nyár és sokak számára ez a kiruccanások periódusa, ráadásul nekem is inkább távoli országok által kínált gyönyörökön jár az eszem, mint a közeledő szesszión. Az elmúlt pár évben volt szerencsém több külföldi fiatalt elszállásolni és mindnek ugyanaz volt a felfogása, hogy kétfajta ember van: az utazó és a turista. Az egyik, aki maga az utat élvezi és mindig inkább a kevésbé ismert és reklámozott helyeken jár, a másik, akit csupán a cél érdekel, megnézi a legfőbb látnivalókat, lefényképezi magát a híres épületeknél, aztán nagyobb benyomások nélkül szalad tovább. Ahányszor ezen a csoportosításon elgondolkodom, mindig egyetlen következtetésre jutok: valahogy én egyszerre vagyok mindkettő. Imádom magát az utat (főleg vonattal): nézni a változó, néha elképesztően más és új, máskor a meglepően ismerősnek tünő tájat, elgondolkodva bámulni és észrevenni azt, amit más talán figyelmen kívül hagyott. Ugyanakkor szeretek arra gondolni, hogy célja van ennek az útnak, egy olyan hely, melynek apró részeleteibe lehetek majd fülig szerelmes, amiután kellő képpen megismertem a várost. Semmi rosszat nem látok abban, ha egy olyan városban, mint Prága (csak azért hozom a cseh fővárost példának, mert mind közül még mindig ő az örök kedvenc, meg a sör is jó), megnézem előbb azokat a múzeumokat, látványokat, amelyek a leglátogatottabbak, aztán szívesen kóborlok barátok társaságában kevésbé hírhedt helyeken, felfedezve apró, rejtett kincseket. Az a véleményem, hogy a túrista útmutatókat okkal találták fel, mégpedig, hogy adjanak ötletet, hogy mit érdemes megnézni, és mit nem. Nem azt jelenti, hogy ami ezekben nincs benne, azt idővesztegetés lenne felkeresni, viszont ami benne van, annak biztosan érdemes adni egy esélyt, mert nem viccből válogatták bele a szerkesztők. És bármi hiba lenne benne, vagy az utazás során bármi balul sül el, a jelszó: NE ESS PÁNIKBA!

Tehát, lelkiismeretfurdalás nélkül vallom be, hogy majd az őszi olaszországi kirándulásunk alkalmával, biztosan koptatni fogom a lábam azoknak az épületeknek, templomoknak, múzeumoknak a lépcsőin/padlóin, amelyeken már annyian jártak előttem, de annak az eshetőségnek is szívrepesve nézek elébe, hogy egy olasz napbarnítótta bortermelő a Vespáján mutatja meg Toszkána szépségeit.

Szabadidő kedzőknek

Bár időnként mindannyian vágyunk egy kis egyedüllétre, azért túl sok magány meg tud ártani. Látom körülöttem azokat, akiknek nincs foglalatosságuk és könnyű levonni a következtetést. Senki nincs annyira jó viszonyban saját magával, hogy az idejének nagyrészét kettesben tölthesse el az aleteregojával. Persze van egy megoldás arra, hogy ne a barátaink, családtagjaink nyakába kelljen varrnunk magunkat amikor nagyobb adag szabadidővel ajándékoz meg a sors. Ezt is tudom tapasztalatból, mert néha találkoztam olyan reakciókkal, hogy 'ezt csak ezért akarod csinálni, mert unatkozol...' Hát kérem szépen ez nem kellemes, de nem kezelhetetlen helyzet. Azt is tudom milyen rossz, amikor valaki állandóan nyaggat, hogy gyere ülj velem, mert olyan rossz egyedül lenni. A tétlenség tényleg idegőlő tevékenység!

Hát kérem szépen alásan, nem olyan rossz a négy fal közt kuksolni, ha az ember lefoglalja magát (és itt nem arra gondolok, hogy kezdjen el egyedül beszélni, mert annak előbb utóbb nem lesz jó vége!). Hobbikra gondolok. Valamilyen foglalkozásra, amit az ember szívesen űz és ami kikapcsolja. Manapság sok munkahely olyan elfoglaltságokat igényel, amelyeknek nem látjuk konkrétan az eredményét. Ez pedig rossz, mert mindenkinek néha szüksége van arra, hogy lássa, a két keze munkája mit tud összekovácsolni és büszkén nézhessen apró (vagy kevésbé) kreációjára. Elégedettségi érzetet nyújt egy ilyen akármilyen kicsinynek tűnő siker. Manapság nekem is kevesebb időm van kreatívkodni, mert bölcsész létemre állandóan a könyveket kell bújnom, de annál nagyobb öröm, ha valamit készíthetek.

Úgyhogy bárki aki azt gondolja, nehéz egy olyan napot túlélnie, ha éppen akad pár szabad órája amikor nem köröz körülötte egyetlen olyan lény sem, akit hétköznapiasan embernek nevezünk, nézzen szét a házban, keresgéljen a neten és találjon magának egy hobbit. Igazán terápiás hatása van...