2013. április 30., kedd

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.
Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.
Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.



2013. április 21., vasárnap

Célirányosan?


Elgondolkodtam már párszor (na jó, valljuk be, minden héten egynéhányszor) azon, hogy mennyire ajánlatos az embernek betervezni az életét. Mert elvégre kétfajta ember létezik: aki betáblázza a napjait, és az aki percről percre él, a jelen hóbortjainak.

Sokszor próbáltam már előre kidongolni, hogy miket kell megvalósitanom rövid- illetve hosszútávon is. Viszont van egy apró problémám: amikor ilyensmiről van szó, olyan vagyok mint egy régi, elromlott GPS készülék - ha valami nem tökéletesen úgy sül el, ahogy akartam volna, ki tudok kattani és elég sok időmbe telik az 'újratervezés'. A bloggertársamnak is sokszor kellett emiatt szenvednie, mert csúnyán csinálok, amikor elkésik vagy amikor nem a terveink szerint csinál valamit. De nem az ő hibája. Vannak rugalmas emberek és hát, vagyok én (meg remélhetőleg sokan mások ilyen gonddal). A spontaneitás mind szép és jó, de akkor a legjobb, ha az ember előre tudja, mikor lesz spontán. Vagy mégsem?  

És éppen ezért félek az ötéves terv gondolatától. Ha egyetlen lépést rosszul számítok ki, akkor kezdhetem előről a jövőm feltérképezését. Ez meg nagy kockázat egy olyan 'control freak'-nek, mint jómagam. Ezért is csúszik ki olyan könnyen a kezeim közül az idő, mert egyrészről tudom, hogy be kellene osztanom tisztességesen és hasznosítanom rendesen, viszont ha egy dolgot betervezek, akkor onnan már mindent pillanatomat legszívesebben beskatulyáznám.

A legegyszerűbb az lenne, ha lenne egy szép kis stoplámpám, ami pirosan jelezné, ha még nem jött el valaminek az ideje, és zölden, ha jöhet a követkeő lépés ebben a furcsa játékban, ami az élet (de még akkor is azt hiszem félrehúzódnék, engdeném, hogy mindenki előszőr elmenjen, aztán utánuk somfordálnék csendesen.)

Szóval, mi jobb egy ilyen állandó időszűkében szenvedő egyetemistának: ha megtervezi minden percét, attól kezdve, hogy egy elsőt nyújtózik reggel, addig, amíg holtfáradtan bezuhan az ágyba, vagy ha átbotorkál a napi fontos és kevésbé fontos időtöltésein? Kell előre tudnunk, hogy hol leszünk egy hét, egy hónap, egy- tán öt év múlva ilyenkor? Erre keresem én éjjel-nappal a választ...

2013. április 11., csütörtök

Mutasd a tehetséged!

Valamihez mindenki ért. Ez eléggé köztudott tény. A tehetség megnyilvánulása azonban mindenkinél más szintű. Van akin jobban kiüt, más pedig csak szenved tőle, és emiatt jobban tenné, hogyha nem erőltetné az önkifejezés akármelyik formáját. Ezzel viszont gondok vannak, mert igen kevesen ismerik fel, hogy tényleg annyira minőségen aluli, amit nyújtanak. Azonban a blogbejegyzésem, amely pár napot késett, hanyagságom és egy másik írásom miatt, nem a rosszul sikerült "tehetségekről" fog szólni.

Sőt, ellenkezőleg! Bloggertársamnak köszönhetően pár hónapja elkezdtem felfedezni a Youtube közösség híres videóbloggereit. Azt persze említenem sem kell, hogy a fura szigetlakókat, azaz az angolokat, nem pedig a másik kontinensbelieket. Biztos közöttük is vannak tehetségesek, de én már csak ilyen anglofón vagyok, a British accent szerintem sokkal vonzóbb. 

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a fajta hobbit, nyelvi szinten is tanulni lehet a videoblogokból, ezen felül pedig okosan eltöltött időpocsékolás. Ugyanis, azok a bloggerek, akik kicsit is adnak magukra, csak jól felépített, megszerkesztett videót töltenek fel, olyat, amelyiknek témája, mondanivalója van. 
Ezen felül, azért is tudom tisztelni őket, mert ki mernek állni arccal-hanggal a nyilvánosság elé. Hiszen tudom, hogy sokkal könnyebb a billentyűk mögül osztani az észt. 

Látva Charlie-t, Carrie-t, Alex Day-t és a többi kedves, bolondos fiatalt, nekem is kedvem támadt belekóstolni a Youtube-világba. A nagy bökkenő ezzel csupán az, hogy nincs videokamerám. Tovább nem merek belegondolni, hogy mit tartogathat egy ilyen élet magában, főleg, hogyha valaki befut. Persze a siker sem borítékolható előre. 

A gondolattal viszont jó eljátszadozni, ahogy a forgatókönyv ötletekkel is. Elvégre mindig is nagyon közel állt hozzám a filmes média, ha a szülővárosomban jobb egyetemi szak lett volna ilyen témakörrel, lehet, hogy oda iratkoztam volna be. 

Mielőtt a különböző felvevőkütyük után néznék, és tényleg ilyesmibe belevágnék, az lenne a kérdésem, hogy vannak-e egyáltalán jó magyar videóbloggerek? Ha pedig igen, kik azok?