Hol keressük a nagy Ő-t (vagy valami ilyensmi)

Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a tizenéves énem elképzeléseit.

 Mert nemrég volt az biza, hogy még egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan megváltozik a nézőpontunk.

Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap, fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ a kérdéseimre.

Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.

S akkor most beszéljünk egy kicsit a nagy Ő-ről.

Ezek után akkor nincsen nagy Ő sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol bennünket, az a tér, ami maga a kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem  mert megváltozunk. Konstans módon - napról napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy cseppnyi változást.

Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak, mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak, amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.

Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom, hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez, nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.

Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést, nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt, ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két változó entitás között.

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel. 

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.

Feminizmus? Köszönöm, nem

Az alább elolvasható bejegyzés már régóta érlelődött bennem. Azért nem írtam meg hamarabb, mivel nem éreztem elég felkészültnek magam a témában. Persze ez azóta sem változott, viszont nagyon kikivánkozik már belőlem a véleményem. Meg kell osszam végre én is a gondolataim a feminizmusról. Az utóbb időben egyre többet találkoztam a témával, tekintve, hogy nagyon divatos minden, ami a gender hatáskörébe tartozik.

Bécsben, az egyetemen, folyton látom a különböző rendezvényeket hirdető plakátjaikat, a diákoknak, a nőknek persze, workshopot rendeznek, hogy miképpen kell nőként egy bemutatót tartani, hogyan kell fellépni ebben az erősen "maszkulin" világban. Örvendek, hogy anyanyelvünkben nincsenek nemek, ilyen nyelvtani szintű megkülönböztetésben is használatosak. Nagyon rosszul hangzana a folytonos diákfiú- diáklányozás, meg úgy minden hasonló szintű különbségtétel.

Az elmúlt évtizedekben egyre több olyasmit vettek át a nők, amely a férfiak sajátja volt. Ők pedig most újra kell értelmezzék saját szerepüket a világban, amelyet a szebbik nem ural. A nők körében pedig a tradicionális szerepkörök szorultak háttérbe, gyereket ugyanis már nem fontos szülni. Az anyaságban már egyre nehezebben tudják önmagukat meghatározni, sőt, sokan nem is akarják vállalni, mivel van ezer más foglalatosság, amely alternatívát nyújt.

Valahol ott egyensúlyozunk a régi és új között, nem tudva megfelelni magunknak, mivel sokszor azt sem tudjuk kik is vagyunk, ez pedig mindkét nemre vonatkoztatható.

Én mindenkiben az embert szoktam nézni, és megpróbálok elvonatkoztatni a nemekhez fűződő sztereotípiáktól. A filmeket, amelyek ilyen témákra vannak kiélezve, azokat viszont élvezem. Végül is jó dolog röhögni saját magunkon.

Vannak mégis olyan dolgok, sok esetben reklámok, amelyek szexizmusát megdöbbenéssel bámulom.

Ilyen volt a Calzedonia harisnya rekláma, amelyet nemrég láttam. Hatalmas plakáton egy meztelen nő, ülő helyzetben, csak egy harisnya van rajta (a termék ami eladó), lábait maga elé húzza, hogy eltakarja bájait, de a néző mindent odaképzelhessen. Miért kell ezt igy tálalni? Elvégre nőknek kell eladni, minek a fölösleges, már már tolakodó testiség? Tudom, mindenki álmokat árul valójában, mi pedig azokat vásároljuk meg. Szép és sovány a harisnyát viselő modell, ha mi is beszerzünk egy párral, talán kicsit mi is hasonlítani fogunk a cola-diétán és számitógépes képszerkesztőkön "tökéletesre" generált nőre. (De mi is a tökéletes, ki jogosult mércét állítani?) Erre viszont nincs szükség! De már nem vagyunk képesek magunknak sem hinni, ha folyton, mindenben csak az elvárásokat látjuk. (Nagyon jó regényt olvastam nemrég a reklámiparról, ajánlom! Van film is!) 

A feminizmus igy tehát egy érdekes kérdés, és nemcsak számomra, mivel a nagy egyenlőségben csak méginkább kiéleződött minden, kiszolgáltatottabbá téve a nőket s férfiakat egyaránt.

Kihasznált szavaink

Könnyű dolgom volt a héten, mivel felfedeztem a mindenes-füzetemben egy rég lejegyzett gondolatot a blogbejegyzéshez. Persze, tegnap majdnem meggondoltam magam, és a Belvedereben látott festményekről, meg a hozzá kapcsolódó élményekről akartam untatni a közönséget... De arról inkább később, vagy egyáltalán nem. (Egy biztos, ha valaki Bécsben van, feltétlenül szánja rá magát és nézze meg a kiállításokat.)

A régi-most-újra-felfedezett-gondolat a következő: a szavakat ki tudjuk használni. Azaz, hogy érthetőbb legyen, mit is akarok mondani: ha valaki kicsit is ért az írás mesterségéhez, valamennyit olvasott is (főleg szépirodalmat), akkor képes meggyőzően írni, anélkül, hogy komolyan gondolná a leírtakat. Hiszen egyszerű míves, szépen és következetesen összerakott mondatokat, mondatfüzéreket, akár egy hosszabb szöveget is megírni, szinte akármiről. Életről, szerelemről, halálról, félelemről, szépségről, mindenféle kacifántos emberi érzelemről, lelki feszültségről, anélkül, hogy bármikor igazából át is éltük volna azokat. Csak a megfelelő, odaillő szavak, kifejezések kellenek és kész is van. A fel nem világosított olvasó, pedig besétál a csapdába, s hamar meggyőződik róla, hogy az írónak milyen érzelmekkel teli lelkivilága van, hiszen olyan gyönyörűen megfogalmazta, amit ő is érzett egykor. (Ponyvaírók filozófiája...)

Igen, elég pár közhelyet felsorolni és máris olyan szöveget kapunk, amelyik az átlagolvasót lázba hozza. Szép lassan pedig felbomlik az író és az általa alkotott szöveg közötti harmónia és egyensúly, s már az olvasó lép főszerepbe. A szavak pedig szenvedő alanyai lesznek ennek a komédiának, közvetítői a komolyan nem gondolt tartalomnak.

Persze, nem olvashatunk mindig, mindent ilyen gondolattal a fejünkben. Elvégre azért író az író, hogy elhitessen velünk olyasmit amit még nem éltünk át, sőt, amit még ő sem élt át.

Viszont, amikor szemtől szembe kerülünk valakivel, akkor eldől minden. Olyankor már nem lehet annyira észrevétlenül a szavak védőfala mögé bújni, mint írásban. Csak akkor, ha elég ügyesek vagyunk...

Nézz filmet s olvass hozzá

Az az igazság, hogy mindig későn kezdek neki a bejegyzéseim megírásának. Ennek több oka is van: nem tudok időt szorítani neki, vasárnap este előtt, de legtöbbször inkább az a gond, hogy túl sok ötletem van, hogy miről is írhatnék. Ezek viszont amolyan kósza ötletek, van amelyik túl komolytalan, van olyan, amelyet nem vállalnék egy blogba, és van olyan is, amelyik elalvás előtt 1 perccel jut eszembe. Az ilyen gondolatok sorsa pedig mindenkinek világos, reggelre nem térnek vissza az álomuniverzumból. Viszont térjek rá a mai bejegyzésem lényegére.

Rég rájöttem, hogyha megtalálok egy adott dolgot amely tetszik, és elkezdem a hozzá kapcsolódóakat is felfedezni, azok is tetszeni fognak. Egyszerű. Így van ez a zenében, a filmekben, az emberekben. Mindenben.

Időnként rákattanok egy-egy színészre, és ilyenkor a legtöbb filmjét szeretném megnézni, egyszerűen, mert tudom, hogy nem lehetnek rosszak. Pontosítva nem lehet olyan, hogy nekem ne tetszen, akkor is ha a kritikák le is huzzák. Elárulom, hogy volt Daniel Day-Lewis korszakom pár éve, igaz, hogy a véresebb filmjeit kihagytam, meg hosszú ideig David Bowie körül forgott minden. Aztán ott vannak az angolok, meg a jobbnál jobb sorozataik, amelyekkel szintén nem tudok betelni. A lista nagyon hosszú, nem lenne értelme, hogy itt mind felsoroljam. Főleg, hogy inkább a könyv és film kapcsolatáról akartam írni, csak szokás szerint elkalandoztam. Számomra nem jelent problémát, hogy esetleg előbb látok egy filmet, s csak utána olvasom el a könyvet, amelyből készült. Sőt, elég sok művet így fedeztem fel. A Csokoládét előbb láttam, utána pedig elolvastam, majd pedig Paul Torday Lazacfogás Jemenben című könyvét is, a filmnek köszönhetően fedeztem fel. Ezek mellett, ott vannak azok az alkotások is, amelyeket ismertem, könyvet és filmet is, de a film adta meg a késztetést, hogy elolvassam az ősanyagot. Tehát, rám nem érvényes, hogy a film miatt nem olvastam el a könyvet (a Harry Pottert kivéve, amelyből a film bőven elég volt). Aki pedig kicsit is érdeklődő, az szerintem szintén így tesz.

Legutóbbi ilyen felfedezésem Jeremy Ironshoz köthető. Valójában nem is felfedezés, mert rég tudtam róla, rég érdekelt, de valahogy mégsem néztem meg, egészen tegnapig a Lolitat. Ha azt írnám, hogy tetszett, az kissé megbotránkoztató lenne, tekintve a tartalmát. De mégis, a film érdekes, ahogy a téma is. Határokat feszeget, kényes kérdések körül. Mi a megengedett, mit lehet elnézni, mit kell elítélni, és mit büntetni? Egyáltalán kinek van joga a kapcsolatokba beleszólni?

Most pedig jöhet a könyv, ugyanis kíváncsivá tett a híres narrációja. A sor viszont hosszú még a Lolita előtt, de ha összeszedem magam, nyár elejére csak befejezem a Gyűrük urát (naná, hogy a film miatt kezdtem bele) és a Felhőatlaszt, amelyet szintén a filmnek a köszönhetek. Hasznosak ezek a mozgóképek, hogyha okosan be tudjuk építeni a kultúránkba, mivel most már úgysem szabadulunk meg tőlük.

Egyébként, hogy legyen kicsit személyes a hangneme a blognak, egyikünk, azaz a jelen bejegyzés írója, mostantól Bécsből fog írni. De az itteni életről majd később, még nincs elég erős honvágyam hozzá...

Emberközi kapcsolatok

Most én vagyok a soros, az egyikünk, a másik. A másabb (nem mintha, nem lennénk mindketten szerethetően furák- elnézést kedves bloggertársam, a következő bejegyzés lehet a védőbeszéded). A késői bejegyzésírásnak összetettek az okai, akárcsak a különböző háborúknak. Tanulnom kellett, és úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha halogatnám ezt a fajta írást, mivel nem akartam, hogy pillanatnyi hangulataim befolyásoljanak.
A témámat viszont már pár hete tudom: szóljon tehát ez a bejegyzés most az emberekről. Pontosabban az én kapcsolatomról ,a saját fajomhoz tartozó egyedekkel.
Miért akarok erről írni? Talán azért, mert ez mindenkit foglalkoztat, aki képes kicsit is túllátni a saját világán, így engem is. Azon kívül, én, személyiségemből (vagy személyes butaságomból) adódóan, nem szoktam minden emberi cselekedet mögé, hatalmas titkokat beleképzelni. Persze, tudom, hogy vannak ilyenek, de az igazság, az a legtöbbször egyszerű és rövid. Meg persze őszinte.
Igen, az őszinteség az, amelyet mindennél többre tudok értékelni. Én is őszinte vagyok, habár az utóbbi időben, pár negatív tapasztalat után, rájöttem, hogy nem mindig a leghelyesebb az ember-társaid fejéhez vágni azt, amit ők is tudnak, de nem akarják kimondani/beismerni/felismerni. Tehát az ember szereti, hogyha nem szembesítik folyton a hibáival, ha meghagynak neki egy kissé áttetsző leplet, közötte és az igazság között. Ő pedig dönthet, hogy mennyit akar észrevenni ezekből a dolgokból. 
Én és az emberek, az emberek és én. A kapcsolat helyzetekből és viszonyulásból áll (szerintem). A viszonyulással, viszont már gondok adódnak, ugyanis nem szeretem, hogyha elvárások sokaságát kell valami miatt betartanom. Olyan elvárásokét, amelyeket a társadalom, amelyben, kénytelen-kelletlen élnünk kell, felállított. Nevezhetném ezt lázadásnak, de ahhoz túl introvertált vagyok. Egyszerűen megvannak a saját elképzeléseim, amelyeket sajnos nagyon nehezen vagyok hajlandó módosítani, pedig néha nem ártana.
Valamilyen szinten szeretnék a nem-megfeleléssel megfelelni a társadalomnak.
Aki ezt felismeri bennem, az megért, legyek akármilyen bonyolult, aki pedig nem, annak maradok a fura.

Van, amikor szeretném megölelni az adott személyt, akihez egy adott helyzet kapcsolódik. De végül ez soha nem történik meg, mivel a konvenciók miatt megölném az összes lehetséges jövőbeli folytatását a kapcsolatnak. De lehet, hogy tévedek. Félek. Nem kellene félnem!