Velem az a helyzet, hogy mindig hamarabb
felismerem azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek. Valószínűleg azért is,
mert válogatós vagyok és maximalista, de a lehető legjobb értelemben. Jó
klisésen fogalmazva, keresem az eltérőt, a mást.
Ebből kifolyólag, na meg persze abból is, hogy
még saját magamat sem ismertem elég jól, viszonylag sokáig nem volt kedvenc énekesem, együttesem. Emlékszem, az osztálytársaim kívülről fújták az aktuális
román és angol slágereket, de valahogy engem nem kapott el a hév, hogy Britney
Spearst hallgassak, vagy a spanyol együttest, amelyiknek nem tudom a nevét, de
nagyon felkapott volt a 2000-es évek elején, (itt blogertársam segítségét
kérem, mert ő tudja a nevüket) vagy valami rock zenekart, s ezt öltözködésileg
is kimutassam.
A változás olyan hetedikes korom körül állt
be, amikor is kaptunk egy zenékkel teli CD-t az ismerőseinktől. Akkor ismertem
és kedveltem meg nagyon Ákos zenéit (Vicces volt, hogy nyolcadik osztály végén
mindenki csak egy darab zeneszámot ismert Ákostól...nem kell leírjam, hogy
melyiket.)
További zenei érésemhez már filmek kapcsolhatóak.
Valamikor 9-10. osztályban a blogertársam ajánlatára megnéztem az Across the
Universe-t. Nagyon nem tetszett az elején, de végül a kedvenc filmjeim
képzeletbeli listáján, bekerült az első tízbe. Mivel az említett alkotás
Beatles dalokat dolgoz fel, magától értetődő, hogy elkezdett érdekelni a híres fiúbanda. S nagyon megszerettem őket,
az egész hatvanas-hetvenes évekkel együtt. Jött a hippie korszakom, persze csak
kiegyensúlyozottan, virágok, színek és jó zene. A tudatmódosító szereknek nem
vagyok híve, gyakorolják csak mások.
A The Police-hoz, meg Stinghez nem kellett
film, hogy megszeressem. Az Englishman in New York-tól kezdve visszafele
haladtam időben, s fedeztem fel, milyen jó a Roxanne és a Don’t stand so close to me, meg a Synchronicity. Ezeket a számokat 15-16 évesen
meg lehet érteni, de semmiképpen sem előtte. Ennek tudatában pedig nem
csodálkozom, hogy nem hamarabb lettem igazán zenefüggő. A popzene háromnegyedének k(n)edvesen alattomos, szexuális tartalommal telített szövege
van. Nem kell az ilyesmivel 10 évesen szembesülni, és persze értelmezni sem lehet gyerekfejjel.
Nálam pedig a megkedvelés előfeltétele a
megértés. A zenével is közölni akarnak valamit azok a művészemberek, ismerni
kell a szöveget! (Persze itt nem a slágergyárosokra gondolok s a kamaszkorban leragadt énekesekre.)
David Bowie-t már említettem itt egy
bejegyzésben, igen, ő az az énekes, akitől, még mindig megszállott vagyok. Az
új albumát is megvettem, pedig eddig csak Ákost és a Florence and the Machine
nevű együttest támogattam ilyen nagylelkűen. Viszont David Bowie
visszatéréséért ennyivel tartoztam a zeneiparnak, s neki. Egy filmsorozat hívta
fel a figyelmemet rá, tekintve, hogy addig csak a Heroes számát ismertem, mert
nálunk ő nem divat. Sőt, úgy egész Közép- és Kelet-Európában nem az, ami igen
kár. A lejátszási listám pedig megtelt Ziggyvel, s az összes többi korszakával.
A felsoroltak, nagyon nem vallanak egy mai
huszonéves ízlésére, tudom, de örvendek neki. Elégtétel, hogy mást szeretek,
mint a nagy többség. Nekem ebből áll a hiúságom Azonban vannak kortárs zenei
kedvenceim is, például Noel Gallagher új bandájának albuma nagyon megfogott,
vagy a fentebb említett Florence and the Machine.
Hangulatonként pedig változó, hogy ezek mellé
még mit hallgatok, de sokszor jazzt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése