Sütve-főve

Eltelt a nyár, s már jól benne vagyunk az őszben is. A nap még forrón süt és rájöttem, hogy szeretem ezt az időt. Szeretem a színeit, a város hangulatát és még a hideget is el fogom viselni valahogy (a nyári ruháimat viszont fájó szívvel cserélem le a vastagabb kardigánokra, pulóverekre).
Ez a bejegyzés pedig nem arról akart szólni, amiről most fog. Olaszországról akartam írni, arról a kis szeletéről amelyet láttam, megtapasztaltam s éreztem: Toszkánáról. A firenzei emberforgatagról, Dávid kezéről, az esti Piazza del Camporól Sienaban, amikor fügés-áfonyás fagylaltot ettem, Luccaról, ahol olaszoknál laktunk és minden más apróságról.
Ehelyett írni fogok a főzésről és az evésről. Mert mindkettőt leírhatatlanul szeretem. Mikor leültem ide, hogy összeszedjem a gondolataim és az úton firkantott jegyzeteim megcsapott a vanília szaga s akkor eldőlt: ez a bejegyzés ételről fog szólni. Kölesfelfújtat készítek éppen, még hűl és így van időm írni. A sárga, kerek és apró szemeket tejben kell megfőzni és én a nagyobb élvezet érdekében vaníliarúdból kihámozott fekete, olajos magocskákat is főztem bele. Így szívódott bele a kezembe az illata, ezt éreztem meg (többszöri kézmosás után is) s győzött meg arról, hogy megváltoztassam irományom tartalmát. Sok mindenben bonyolult vagyok, az evésben viszont nem. Ott nem válogatok. Persze van amit jobban szeretek, míg más dolgokat kevésbé, azonban ez egy olyan terület nekem, ahol nem szoktam fintorogni (túl sokat).
Az evés mellett viszont szeretek főzni, sütni is. Főzni talán jobban is, mivel akkor erőteljesebben érződik az összetevők szaga, jobban nyomon lehet követni a változásokat is. Készíteni akármit is, amiről tudod, hogy a te fáradságod van benne, a saját elképzeléseid valósítod meg bennük, felszabadító. Ha pedig mindezt meg is lehet enni, akkor duplán az.
A fűszerek meg külön fejezet. Az étel akkor igazán jó, hogyha a tradicionális són, borson és pirospaprikán kívül mással is ízesítjük. Majoránnával, bazsalikommal, köménnyel, fahéjjal, kurkumával vagy kardámommal, csak keverjünk bele valamit, amely új ízvilágot hoz létre.
Nagy ételköltemények elkészítésére nem vagyok képes, de hajlandó sem. Ha valami bonyolultat kívánunk, hát megehetjük étteremben. De minden alapvetőt meg tudok főzni, sütni, sőt egy recept után is tudok dolgozni és egyre jobban érzem, hogy az ilyen tudás is szükséges- nőknek s férfiaknak egyaránt. Jó volt látni, hogy olaszországi szállásadónk, egy fiatal srác, milyen otthonosan mozgott konyhájában és nem húzta az orrát, hogy neki főzni kell. Sőt ez volt a természetes. Nem értem, hogy erre fele miért nem így nevelik fiaikat (és lányaikat) az anyák...
Végül is, aki főzni tud, az csak jól járhat, saját hasa szempontjából biztosan. S mivel nem azért eszünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy együnk, én most le is zárom ezt a bejegyzést és megyek falni valamit!

IV. Kolozsvári Magyar Napok

Vannak olyan dolgok, nevezzük inkább fogalmaknak, amelyeket igen nehéz megélni, megtapasztalni. Sok ezek közül száz éve még erősen élt, gondolok itt a hitre, nemzet iránti odaadásra, etnikai megkülönböztetésekre, nemek közötti hátrányos megkülönböztetésre. Aztán múlt az idő és sok minden háttérbe szorult, veszített a jelentőségéből vagy másnak adta át a helyét.

A közösséghez tartozás is szerintem egy ilyen fogalom, amelyiket nehéz megélni, sőt így a 21. században már egyre nehezebb, hiszen lépten-nyomon mindenhonnan az folyik, hogy TE mit kell tegyél, hogy SAJÁT álmaid és MAGAD megvalósítsd. Arról már nem szólnak, hogy bizony jobban lehet boldogulni, ha tudjuk, tartozunk valahova, egy olyan közegbe, amelyik konstans módon létezik.

Idén, a Kolozsvári Magyar Napokon nekem sikerült megtapasztalni, és mondanom sem kell milyen örömmel s megnyugvással töltött el, hogy biza Kolozsvárnak (s Erdélynek is) van egy olyan magyar közössége, amelyikbe tartozni lehet, mert létezik, él és nem fél megmutatni magát. 

Sokszor gondolkodtam már el azon, hogyan magyarázhatnám meg annak a magyarországi családi barátunknak azt, hogy a nacionalizmus kifejezés nem pejoratív értelmű, hogy a nemzeti hovatartozást éltetni kell és továbbadni gyerekeinknek, hogy mind tudjuk és tudják majd, honnan jöttünk és mik vagyunk. De sajnos azt egy anyaországi sosem fogja átérezni és megérteni, hogy mekkora kincs lehet egy határon túli, kisebbségben élő magyarnak, hogy küzdhet az összetartásért. Nem nagy és megvalósíthatatlan tervekkel, csupán apró lépésekkel, hogy elmegy a március 15-én megtartott megemlékezésre vagy látogatja azt a rengeteg programot, kihasználja a lehetőségeket amelyeket a nagyobb hatalommal rendelkezők a magyarságnak akarnak nyújtani. A nacionalizmus számomra nem más, mint szeretni nemzetünket, múltunkat és történelmünket és kiállni mellette, nem végletekbe menően, hanem csak addig, amíg érezzük, ennek így kell lennie. Túlzottan liberális barátunk háborog, miért kaphatunk állampolgárságot (és szemrebbenés nélkül bevallja, hogy ő biza nem támogatta a határozatot), de nem érti, ennek az előrelépésnek a jelképes erejét. 

De semmiképp sem szeretnék ezen a témán elidőzni, nincs ennek itt sem helye, sem ideje. Az elmúlt héten megint meggyőződtem róla, mennyire jó erdélyi magyarnak lenni. Most már elmesélhetem annak a kedves ismerősnek, hogy igenis fontos itt mindnyájunknak a magyarság, fontos, hogy egy néphez tartozunk, és ha talán cáfolná, elmesélném miként énekelte a kincses város főterén, a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával összegyűlt több tízezer ember a Himnuszt és, hogy akkor, a tömeg közepében mennyire jó volt együtt megélni azt a pillanatot.

Önkéntes lévén nem tudtam minden helyszínre/ eseményre ellátogatni, amelyre eleinte terveztem (így a Jankovics Marcell animációja, Az Ember Tragédiája is sajnos kimaradt), de ugyanakkor jólesett tudni, hogy én is kivehetem a részem a munkából (még ha csak egy nagyon kicsit is). Román érdeklődők is akadtak bőven, a rockopera főpróbáján egy férfi kuriózumként szemlélte az előadást, majd megkérdezte, hogy miről szól és mosolyogva mondta, hogy mennyire érdekesnek találja. Hát igen, aki kicsit is nyíltabb az új fele és hátra tudja hagyni a belé ültetett rosszallást és elfogultságot a kisebbséggel szemben, annak ez a hét ugyanolyan élményeket tudott nyújtani, mint nekünk, magyaroknak. Ugyanakkor, a turisták figyelmét is természetesen felkeltette a folytonos izgés-mozgás, a koncertek, a finomabbnál finomabb ételek illata és természetesen az ízletes magyar borok kínálata. Szebbnél szebb kézimunkákat lehetett találni a Farkas utcában (azok után a Kalocsai festett porcelánok után még mindig sóvárog a szívem), meg persze a könyvvásárt sem szabad kihagyni a felsorolásból. Minden volt a város szívében amit szem-száj, illetve a test meg a kulturáltabb lélek megkívánhat és akadt mindenre vevő bőven. Ami még meglepetést jelentett az a majdnem 200 önkéntes akik egész héten sürögtek forogtak, hogy a szervezőknek a munkáját segítsék és szomorúan jelzem, hogy én, 21 éves fejjel az idős generációhoz tartoztam, mivel nagy részük iskolás volt, meg akadt nem egy 12-13 éves ajánlkozó is. Számomra felüdítő érzés volt kicsit kimozdulni a komfort zónámból és számos új emberrel kerülhettem kapcsolatba. Szívből ajánlom kicsiknek-nagyoknak, hogy aki jövőre unatkozni találna nyáron, vagy egyszerűen szeretne hozzájárulni ennek a remek fesztiválnak a lebonyolításához, jelentkezzen önkéntesnek. 

Köszönjük hát a szervezőknek, hogy ilyen egyedi és páratlan eseménysorozatot tudott idevarázsolni Kolozsvárra és szívből reméljük, jövőre is ugyanilyen érdeklődést mutatnak az erdélyiek (és nem csak), hogy majd egy év múlva is hasonlóképpen tudjunk ünnepelni mindannyian!

Home is where the heart is

A régebbi bejegyzéseimben sejtetni engedtem, hogy nem itthon tartózkodtam, hanem Bécsben. Azonban egyszer sem éreztem úgy, hogy most arról kellene írnom: túl személyes lett volna. Most viszont, hogy hazaértem mégis késztetést érzek rá, hogy meséljek.

De nem a nagyváros előnyeiről és hátrányairól, a gyönyörű parkokról, a múzeumokról, vagy a tömegközlekedésről. Hanem arról, hogy miként is értékeltem ezt az időt, azután, hogy hazajöttem, milyen felismeréseim voltak a környezetemről és magamról.

Először is megtapasztaltam, hogy milyen távol élni a családtól, attól a közösségtől, amelyikbe beleszülettünk és amelyikben felnőttünk. Lehet, hogy másoknak könnyen megy hátrahagyni mindent és mindenkit, de nekem már 3 hónap után rémesen hiányzott az otthon. Az otthon alatt pedig a családom, a barátaim és úgy magában az egész szülővárosomat értem.

Persze, mindez a legjobban akkor tudatosult bennem, amikor már itthon voltam és eszembe jutott az angol mondás, amelyet lépten-nyomon  látni mindenhol: home is where the heart is. Ez tényleg így van, az otthonunknak azt érezhetjük csak, legalábbis én biztos, ahol szeretnek és ahol mi is szeretjük, úgy a személyeket akik az asztal köré ülnek, mint a hülyeségeiket.

Másodszor pedig rájöttem, hogy nagyon sokszor saját magunk nehezítjük meg az életünk: azzal, hogy tele vagyunk megalapozatlan előítélettel, bizonyos dolgokhoz túl erősen ragaszkodunk, akkor is amikor látjuk, hogy fölösleges, nem vagyunk elég bátrak. Remélem, hogy ezeket a felismeréseimet itthon is be tudom majd tartani, eltekintve attól, hogy egy keletibb nyugaton élek.

Harmadszor (mert ez egy mágikus szám s nem lehet kihagyni): NEM kell folyton sietni. Olyan jó volt, hogy Bécsben nem rohangált mindenki, nem lökdösődtek folyton, hogy 2-3 másodperc előnyt szerezzenek. Ez itthonról hiányzik, s nem is tudom mikor fogják az emberek megtanulni, hogy egy picike tisztelettel viselkedjenek mások iránt.

Távollétemmel a megszokott környezetemtől, családomtól megértettem, hogy mi is fontos nekem. Tudom, hogy itthon akarom elérni azokat a célokat, amelyeket kitűztem magamnak, itthon akarok boldogulni, persze úgy, hogy előtte megismerjem azt is, amit egy idegen ország, más kultúra nyújtani tud. Utazni akarok, hogy utána megelégedéssel jöhessek haza.

Gondolat a barátságról

Egy felfedezés motoszkált bennem az elmúlt napokban, egy régi baráttal való találkozás után. Mert igaz, nem volt egy felhőtlen barátság, viszont konstans volt és igazibb, mint sok más. Hisz mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor nem kell valamit elmagyarázni, mert egy régi barát tudja, szavak nélkül is megérti.

Annyi emberrel találkozunk életünk során, személyek állandóan jönnek-mennek a színen, és sokszor elfelejtjük mennyire jóleső érzés egy ismerős arc. Mindig keressük az újat, legyen az barátság, ismeretég vagy éppen szerelem, folyton szükségünk van a változásra. Viszont annyira meglepően szívmelengető az, amikor egy régnemlátott baráttal találkozik az ember, és pontosan ugyanott képes folytatni mint azelőtt. Vannak olyanok, akiket mindennap látunk, jelenlétük életünkben majdnem megszokássá válik, beszélünk velük mindennap, és mégsem érezzük annyira közel magunkhoz. Egy munkahelyre vagy egy egyetemre járunk velük, egyes alap éreklődési köreink megegyeznek, de valami hiányzik, valami alapvető eltérés miatt nem jöhet létre tényleges ragaszkodás. Ilyenkor oda jutunk, hogy amikor huzamosabb ideig nem látjuk őket, nem is érezzük hiányukat. Volt részem sok ilyen barátságban, eleinte csalódtam magamban, hogy talán ilyen felszínes lennék? De aztán rájöttem, hogy szükségünk van ilyen nem éppen értéktelen, de kisebb értékű barátságokra, hogy megláthassuk, megtalálhassuk az igaziakat, azokat amelyek hosszú távra, talán egy életre szólnak. Ezekből tanul az ember valamit, vagy tapasztal dolgokat, vagy az is lehet, hogy csak olcsó szórakozásnak tart egy rövid ismeretséget. De ezek mind az élet része és így egész és szép (meg klisés). Viszont a tartós barátság kevés...

Mert biza az ilyen kibírhat mindent – időt, teret, kort. Amikor nem látunk valakit hónapokig, aztán egy új találkozás első reakciója egy hosszú mosoly, s folytatódik a beszélgetés ott, ahol régen abbamaradt, ugyanabban a tempóban, ugyanabban a felhőtlen, ismert stílusban, mert még ha mi változunk is, ezek a kapcsolataink stabilak. Amikor így jövünk rá, újralátva őket, hogy bár az életünk zökkenőmentesen zajlott anélkül a személy nélkül is, hogy mégis mennyire hiányozott. Mert minden barát és barátság mást és mást nyújthat, de nyújthat sok mindent, ezért kell keresni állandóan az újat, de ugyanakkor néha nem árt visszanyúlni a múltba és kezetfogni egy régi, kedves ismerőssel. 

Levél az érettségizőknek

Ez a bejegyzés kicsit más lesz mint az előzőek, mivel meghatározott célcsoportot szeretnék megszólítani vele, nem is megszólítani, inkább hozzájuk/ nekik címezni. A címből kiderült, hogy kiket. Azokat a fiatalokat, akik most fejezték be az iskolát és készülnek a nagy megmérettetésre: az érettségire.

Mielőtt fejtegetni kezdeném a mondandómat, annyit tisztázni szeretnék, hogy én is két éve érettségiztem, hasonló rendszerben, mint a mostani romániai diákok. Eléggé tisztán emlékszem még, hogy milyen is volt az a meleg nyári hét: ültem a padban, a tétellel előttem és átéreztem az egésznek a fontosságát. Hogy miért volt számomra fontos? Mert tudtam, hogy ott írom meg a szabadságom. Úgy bizony, a román irodalom tétellel (amelynek utolsó pontját olyan sokan félreértelmezték és az utolsó percig abban reménykedtek, hogy mégis kapnak pontot egy olyan esszére, amelyik a regényről szólt s nem pedig a drámáról), a filozófiával , a magyar irodalommal és a történelemmel.

Persze, lehetne azzal előhozakodni, hogy nem kellett matematikával bajlódjak, viszont az én döntésem volt, hogy humán/filológia osztályba iratkoztam. Senkit nem kellene kényszerítsenek arra, hogy reál osztályba járjon. Meg kellene végre dönteni ezt a téves mítoszt, hogy csak akkor van esélyed állást kapni, hogyha ilyen berkekben mozogsz. S különben is, humán osztály elvégzése után is mehet valaki közgazdaságot vagy kémiát tanulni, ha arra van kedve és esze.

Miért is jelentette nekem az érettségi a szabadságot? Erről talán hosszú oldalakt tudnák írni, azonban, pár mondat is megteszi. Az iskola után végre van esélyed azt tanulni, ami igazán érdekel. Persze, sokan még nem tudják mit is akarnak, félnek dönteni, mivel annyi mindent hallanak és elbizonytalanodnak. Anyuci azt szeretné, hogy jogász legyél, apuci meg, hogy orvos. Nem! Itt rólad van szó, te döntesz! Ha a médiatudomány érdekel, hát iratkozz be arra a szakra, s ki tudja, egy ösztöndíjjal lehet harmad évtől már az Egyesült Államokban vagy Kínában fogsz tanulni.

Most pedig kicsit a tanulásról és az érettségiről. Nem kell sápítozni, hogy mennyi a tanulnivaló, és hogy milyen magas szinten kérnek mindent. Felnőtt embereknek ennyi műveltségük és tanultságuk kötelező módon kell legyen, hogy egy átmenőt megírjanak. Négy év anyagáról van szó, tudom, azonban tematizálva. Tehát nem kell mindent tudni. Senkit nem szeretnék elrettenteni, azonban az egyetemi szesszió (egy félév anyagából csupán) jóval nehezebb. Főleg első évben, mivel az iskola elszoktat a tanulástól. Bizony. Akkor kezdődik az élet, amikor 10-15 kötelező könyv van egyetlen tantárgyhoz, és van legalább 6 tantárgyad. Nem kér ennyit mindenki, de akinél nem olvasni kell, annak írhatsz dolgozatot. Mégis megéri a fáradalmat, hiszen, ha jól választottál, akkor ez mind olyasmi lesz, amit szeretni fogsz.(Nem mindent belőle, de nagy részét igen, s akkor nyert ügyed van.)

Teljes magabiztossággal ki merem jelenteni, hogy tanulni megéri. Okosnak lenni megéri. S ezt nem nagyképűségből mondom, hanem mert tényleg így van. Egy előző bejegyzésben még írtam arról, hogy milyen jó is most fiatalnak lenni, mert ezernyi lehetőségünk van. A jövő ne azon múljon, hogy dacból, vagánykodásból meg buta és behódoló divatkövetésből az iskolai éveket tömény bulizással, semmittevéssel tölti valaki. Szórakozás és tanulás elfér egymás mellett és ki is tudják egészíteni egymást.

Nem csak 18 éves koráig fiatal az ember, élvezni sokféleképpen lehet az életet és főleg sokáig. De meg kell tanulni felállítani egy értékrendet és vállalni azt. Nem szemellenzőt viselő lovak vagyunk, hogy csak arra menjünk, amerre hajtanak s csak azt vegyük észre, amit szabad. 

Ruhavásárlás lelkiismeretfurdalás nélkül

Időnként kikészít az olyan emberek sznobsága (tisztelet a kivételnek), akik csomó pénzt kiadnak rossz anyagból készült, gyengén összeállított és sokszor minden kreativitástól megfosztott ruhákra. Ezek árának 75%-át sokszor a címkén szereplő designer neve teszi ki (arany betűkkel írják rá, vagy mi?).
Most leírom a 5 okot, amiért a turkálás szerintem jobb alternatíva. (Persze ezeknek egy részét nem kell komolyan venni.)

1.       Annyira kielégítő érzés az, hogy újan megveszek valamit egy second hand-ből, ugyanazt a márkát  esetleg, az eredeti árának egytizedéért. Ez az igazi shopping-kúra. Stresszlevezetés. Veszel magadnak valamit és utána nem téped a hajad, hogy otthagytad a fél vagyonod.

2.       Minden turi-körút egy kisebb adventure. Nincs minden darabból 10 szám. Ha találsz valamit, akkor az egyedi és ha pont jó rád, ez a sors keze, tied kell legyen. J Ne is említsem, hogy a legtöbb drága üzletben, ahova bemész, van egy tucat modell és azokból lehetőleg a kicsi számok. Erre az aranyszabályra már régóta rájöttem, mindenféle üzlet kapcsán: minél kevesebb árú van egy boltban, annál nagyobb ívben kell elkerülni, mert az áraktól az ember agyvérzést, szívinfarktust kap. Ha mégis bekerül ilyen helyre az ember és el akarja kerülni az alkalmazottak ferde pillantásait, ajánlom egy kedves barátom megoldását: miután valamelyest összehúzódtak a sokktól kitágult pupilláink, húzzuk el a szánkat és vágjuk rá nagy flegmatikusan – áhh, nem tetszik a szabása.

3.       Amikor szükséges, és lányoknál gyakran szükséges, elég olcsón meg lehet úszni a gardróbcserét. Ha itt is megszerveznék az egyetemen, mint Bécsben, az egyetemi bolhapiacot, könnyen meg lehetne szabadulni az olyan daraboktól, amelyeket már csak azért tartunk, mert majd egyszer viselni fogunk. (Szóval ha bárki aki olyan körökben forog és olvassa a cikket, kérem szervezzen flohmarkt-ot az egyetemen!!!)

4.       Egy turkálóban talál az ember vintage dolgoktól kezdve, a jövő évi (mert egyes dolgok újra bejönnek divatba, nemde?) divatig, mindent. Mindig érnek meglepetések, ott ülhetsz fél órát és mégis felfedezhetsz valami újat. Van ott persze sok fölösleges dolog, amivel néha még ablakot sem pucolnék. De amikor a sok kacat között talál az ember egy egyedi és szép darabot, az aztán az elégtétel.

5.       Nem csak az éppen divatos dolgok kerülnek vállfára egy ilyen boltban.  Aki szeret kicsit különlegesebben öltözni és kialakítani magának egy egyedi stílust, irány a turkáló!

Még sorolhatnék ide sok okot, amiért lassan teljesen elszakadok az mainstream boltokból való ruhavásártól. A jó minőség az drágább (persze nem hajmeresztően az), ami kevesebb pénz az meg gyorsan szakad, hasad, foszlik stb. Sokszor beszéltük már bloggertérsammal arról, hogy gazdagon sem látnánk értelmét a cimkehajkurászásnak. Csupán pénzkidobás, értelmetlenül. Van jobb módszere a befektetésnek, mint egy darab textília, ami nemsokára már úgyis a múlté lesz, ódivatú, idejétmúlt  Persze annak, aki a divat kedvéért vesz meg valamit, és nem azért, mert tetszik neki és hosszútávú kapcsolatot szeretne azzal a  ruhadarabbal.

Folyton megújulunk

Az emberek változnak (a Time Lord-ok regenerálódnak). Viselkedésük, meggyőződésük, kinézetük, ízlésük és sok más amiről azt hiszik, hogy jellemének abszolút alapja. Egyszer csak arra ébred, hogy más fajta zenét szerét, már nem idegenkedik annyira valamitől, amiről pár éve azt hitte, soha nem fogja szeretni.

Én is így vagyok ezzel, és szerintem mások is. Hoznék is egy példát a saját életemből: kilencedikes lehettem, amikor azt mondtam, hogy nem fogom sminkelni magam. Ez persze egy dac volt, hogy én biza más vagyok mint a nagy többség, akin fél kiló vakolat virít. Aztán eltelt egy fél év, és rájöttem, hogy biza áldásos tud lenni egy kis alapozó, meg szemceruza, a lényeg, hogy találd meg mi talál az arcodhoz meg személyiségedhez (ami ugyebár változik), és máris jobban érzed magad. 

Az öltözködési ízlésem is változott, és még mindig változik. Persze nem nagyon észrevehetően, vagy sokkoló szinten, csak épp sok minden tetszik egyszerre, máskor meg lehet semmi. Azt már rég tudom, hogy a hangulatom határozza meg, mit is fogok aznap viselni (meg az időjárás, és hogy mi tiszta, s mi landolt a szennyes kosárba). Mégis, van amikor pirosat akarok felvenni, máskor pedig maradok a nyugtató lilánál. 

Olyan szinten is változtam, hogy sokkal elfogadóbb, meg befogadóbb lettem. Véleményt persze alkotok, de magamnak csupán. A világ menetét úgysem lehet megváltoztatni, és fölösleges kísérletet tenni rá. Magad körül, persze berendezheted a saját kis univerzumod, amelybe a kiváltságosak bepillantást nyerhetnek (s talán még belépést is). Amikor te, saját eszeddel, saját kezeddel teszel valamit, akkor azt formálhatod olyan szinten, hogy a te világlátásod tükrözze. Elvégre a te munkád. Így pedig apránként, lassan lehet is változásokat elérni. Eddigi tapasztalataimból, le merek vonni egy olyan következtetést, hogy minél több mindent ismersz meg, minél több mindent látsz, minél több emberrel találkozol, annál valószínűbb, hogy közben te is megváltozol. Átváltozol, átértékelsz. 

Az egyetlen baj ezzel csupán az, amit egyik kedvenc minisorozatomban mondott az egyik szereplő: te változol, csak a világ nem veszi észre, a körülötted levő emberek szemében ugyan az maradsz. Ezt is alá tudom támasztani, mert biztos vagyok benne, hogy sokan, még mindig úgy tekintenek rám, mint arra a 3-4 évvel ezelőtti fura kamaszra. Pedig már rég más ember vagyok, s egy év múlva lehet megint más leszek. Túl sok inger ér, és ezek, ha akarom, ha nem formálnak. 

Azért egy biztos, és konstans: nem leszek soha olyan mint a többség, s valami miatt az egyformaság sorából mindig kicsit ki fogok lógni. Ezt viszont már rég elfogadtam, s nem tekintem hátráltató tényezőnek.