Immáron 22 év elteltével, egynéhány különböző minőségű és hosszúságú
tapasztalattal az erszényemben úgy érzem, lassan végleg hátra kell hagynom a
tizenéves énem elképzeléseit.
Mert nemrég volt az biza, hogy még
egy Jane Austen által megalkotott arisztokrata, jómodorú férfiról (itt értem
Captain Wentworth kitartó szerelmét éveken keresztül a Meggyőző érvekben, vagy
éppen Edward Ferrars szerény, hű, de csendes odaadását az Értelem és
Érzelemben, hogy ne Mr. Darcy-t kelljen megemlítenem) vagy a Brontë
testvérek által elképzelt byron-i hősről álmodoztam, de még sorolhatnám a
magyar- és világirodalom remekeinek feltűnő, vagy kevésbé szembetűnő, de
ugyanúgy szerethető szereplőit. Minden kislány és sok serdülő lány álma. De
mind felnövünk előbb-utóbb, és jó élmények, vagy éppen csalódások árán melyeket
saját bőrünkön tapasztalunk meg, vagy másokat láttunk megszenvedni, lassan
megváltozik a nézőpontunk.
Az elmúlt évben sokat ingadoztam kétségbeesés, nihilizmus, reménykedés és
sok más pozitív-negatív, optimista-pesszimista hozzáállás között. Tegnap,
fogjuk rá a gyönyörű tavaszi időre, vagy arra, hogy a meleg valami
megfoghatatlan módón beférkőzött a szívembe is, úgy érzem, megtaláltam a választ
a kérdéseimre.
Arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen örökké tartó szerelem, nincs, mert nem lehet. Azt viszont hiszem, hogy létezik egy olyan erős kötelék két ember között, amely kitartó és állhtatatos, erős és megtörhetetlen, azután is, amiután a szenvedély alábbhagyott, vagy megszűnt létezni. Nevezhető bárminek, kinél hogyan jelentkezik, de a lényeg, hogy ezt kell keresnünk.
S akkor most beszéljünk egy kicsit a
nagy Ő-ről.
Ezek után akkor nincsen nagy Ő
sem, nincsen egy ember, aki nekünk van elrendeltetve, akivel együtt kell lennünk. Vagy inkább, potenciálisan
minden egyes alkalommal, amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ott van, ott
lehet a nagybetűs ő. De azt sosem a társunkban kell keresnünk, mégkevésbé
önmagunkban, hanem abban a térben ami kettőnk között van, ami összekapcsol
bennünket, az a tér, ami maga a
kapcsolat. Nincsen egy ember elrendelteve mindannyiunk számára, mivel senki sem
egy ember örökre. Mindannyian változunk, és ami ebben a percben úgy tűnik, hogy
számunkra megfelelő lehet, az hetek, hónapok múltán nem azért nem lesz
megfelelő nekünk, mert a másikban van valami hiba, hanem mert megváltozunk. Konstans módon - napról
napra - Mindketten. Mint egy zeneszám, amit ma szívesen hallgatunk, de holnap
felcsendül benne egyetlen hang, ami miatt aztán ellenszenvesnek tűnik, ugyanúgy
távolodunk lassan el egy baráttól/barátnőtől, ha valamelyikünkben észlelünk egy
cseppnyi változást.
Nem azt mondom, hogy nem is kell keresnünk, mert az első ember aki utunkba
akad, az lehet életünk szerelme, hanem csupán azt, hogy az évszázados nagy Ő
koncepció nem a jó oldaláról közelítette meg a dolgokat. A nagy ő az a majdnem
tökéletes harmónia, ami létrejön a nő-férfi kapcsolatban (vagy bármilyen
kombinációról lenne szó), amikor egyensúlyba kerül két élet. A különbségeket mgmaradnak,
mint egyéniséget megalapozó dolgok (kedvenc zenék, könyvek, elfoglaltágok, amik
megengedik azt, hogy önmagunk lehessünk, még ha kicsit máséi is lettünk), és
mindaz, ami közös, az meg alapköve lehet annak az igazán békés kapcsolatnak,
amit gondozhatunk azután is, ami után talán a szenvedély ami előszőr csigázta
fel a másik iránt érzett kíváncsiságunkat, az kicsit lanyhult.
Ahhoz, hogy egy férfinak mondhassam azt, hogy számomra ő a nagy ő, az
azt feltételezi, hogy én mostmár elértem egy fix pontot az életemben, egy olyan
konstans állapotot, ami feltételezi, hogy nem változom többet, és így tudom,
hogy én mi vagyok és pontosan mit akarok a másiktól. De én sosem leszek ez,
nekem fejlődnöm kell, tanulnom új dolgokat. Ugyanígy van ezzel talán a következő
potenciális társam, és remlélem így van ezzel mindenki.
Talán most sem én, sem az, aki talán elolvassa ezt a rövid elmélkedést,
nem várja, hogy bekopogtasson az ajtaján a nagy ő hús-vér formában. Mert a
varázs abban a harmónikus egyensúlyban rejlik, amelyet képesek vagyunk
létrehozni mi emberek egymás között, nem komprompisszumok árán, hanem annak
során, hogy különbségeinket tiszteljük és ugyanúgy szerethetjük, mint mindazt,
ami közös bennünk. Ez lenne tehát a nagy ő, ez a kiegyensúlyozott kapcsolat két
változó entitás között.
